Jarnó József: Magyar miniatürök

A paraszt

újra ott voltak a ráncok, a márciusi szellő elvitte, de a juniusi nap visszahozta őket. Keserű znhatagban ömlőitek szájából a szavak. Mélyről jöttek, őszintén buggyantak elő, de ötvözöttségükön érzett, hogy nem most, de álmatlanul átkinlódott éjszakákon kovácsolódtak mondatokká, — csak eddig nem jöhettek elő. — Követválasztás... A főispán ajánlott, a biró parancsolt, a nép pedig ment szavazni, — engedelmesen, horgasztott fővel, mintha csak robotba menne... Szomorú kezdete vala a nép képviseletnek ez a bihari követválasztás! Most már láthattuk: az apáthi oláh éppen ugy megválasztotta volna követnek Metternichet, ha azt rágja szájába a főispán, mint ahogyan most rászavazolt a »Toporczi«-ra, akit a környéken soha senki se ismert... — Ilyen nép ez, János, tudatlan, közömbös ... — Ne bántsd a népet! Ez a mi népünk ugy élt itt évszázadokon át, mintha a maga életéhez se lett volna soha semmi köze! A föld, melyen dolgozott, a földesúré volt, a ház, melyben született, élt, meghalt, a földesúré volt, ő maga, a családja, a jószága a földesúré volt, még az Isten, kihez a saját két kezével épített templomban imádkozott, se volt igazán az övé, azt is csak ugy ráparancsolta a földesúr... Mit tudhatta ez a nép, hogy mi a népképviselet?! Hihette és hitte is bizonnyal, hogy szavaznia kell arra, akinek 118