Jarnó József: Magyar miniatürök

A paraszt

s melyeket sohse lehetett kikeverni a festékdobozok hitvány színeiből. Szobrok jelentek meg előtte, melyeket az ő keze gyúrt volna ki az engedelmes agyagból, hogy aztán kőbe faragva büszkélkedjenek a terek közepén... S a szobrok között hirtelen megjelent a saját alakja, — nem ez a sovány, parasztos, hanem egy másik, gyönyörű, daliás, páncélba öltöztetett, mely mégis ő volt, egészen ő, — sokkal igazábhan, mint ez a mostani... Az ajka kicserepesedett valami belső láztól, a homlokán szinte kisimultak a korai ráncok: most szinész volt, akire tágrameresztett szemekkel figyeltek az egybegyűlt uraságok. Már feléje zúgott a feldübörgő taps is, amikor hirtelen eltűnt a varázslatos kép s megint előtte volt a szalontai kis parasztszoba, azzal a két fehérhajú öregemberrel, akik tiz gyereket hoztak a világra: öregségükre, tizediknek őt... — Én Norinbergába megyek. Apám megígérte, — mondotta valaki, nagymessze tőle, talán karnyújtásnyira. A képek eltűntek hirtelen. Most már a valóság volt előtte megint: a kollégiumot nem végezheti el, jobbágy-paraszt atyja nem küldhet több pénzt. ... Bucsut kell mondani az öreg falaknak: pénzt kell szerezni, nem tudományt... — Már állás is van, tanitói állás, Kisújszálláson ... ... Percre felrémlett előtte a vaskos, kap115