Magyar Jeremiád – Visszaemlékezések, versek, dokumentumok a deportálásról és a kitelepítésről, 1946-1948

III. „Olcsó lett az ember, és példa a nemzet" - Mészáros Sándor: Egy gyermek vallomása

A szüleimnek tudtára adtam, hogy szeretném tovább folytatni tanulmányaimat. Folytatni, de hogyan? Ezt könnyű volt kimondani, de nagy nehézségekbe ütközött megvalósítani idehaza, a szülőföldemen. Az egyik napon édesanyám jött velem, beutaztunk Lévára a gimnázium igazgatójához megkérdezni, hogy milyen körülmények között folytathatnám tanulmányaimat. Természetesen csak szlovák nyelvű iskolák voltak. Én szlovákul nem tudtam. Édesanyám olyan községből származott, ahol többségben laktak a szlovákok, így elsajátította a szlovák nyelvet. Az igazgató úr mindaddig kellemesen beszélgetett, amíg édesanyámmal megértette magát, de amikor az én nyelvtudásom felől érdeklődött és megtudta, hogy nem beszélem a szlovák nyelvet, kemény feltételeket szabott érvényesülésem érdekében. Kijelentette, hogy semmi esetre sem vehet fel rendes tanulóként. Egykét évig, amíg el nem sajátítom a szlovák nyelvet, addig csak látogatója lehetek az iskolának. így hát csalódottan ültünk fel a vonatra és utaztunk haza. Ez 1947-ben a nyári hónapokban volt, úgyhogy még az iskolaév kezdetéig volt időm a várakozásra és a döntésre, hogy mitévő legyek. Közben tudomást szereztünk arról, hogy Magyarország befogadja a Csehszlovákiából menekült diákokat, akik Magyarországon szeretnék folytatni tanulmányaikat. Érdeklődtem volt iskolatársaimtól is, majd a szerzett információk alapján minden erőmet és bátorságomat latba vetve eldöntöttem, hogy tanulmányaim folytatásának érdekében vállalom a szökést, az emigrációt. Mire a szökési szándékomat valóra váltottam volna, diáktársaim közül két sorstársra akadtam, akikkel együtt útnak eredtünk. A búcsúzás nem volt egyszerű mindazok után, amit már a háború után átéltünk családommal. A leánytestvérem odahaza maradt a szüleimmel, ami bizonyos mértékig enyhítette az elválás fájdalmait. Édesanyám szemeiben ott csillogtak a könnyek, amelyek az éjszaka folyamán a párnájára hullottak, szívében fájdalom, lelkében szomorúság uralkodott. Tizenhét éves voltam, amikor búcsút vettem szüleimtől. Azzal az akarattal, amellyel a szökés mellett döntöttem, vállalnom kellett a véle járó veszedelmet, fáradságot, rizikót. Az eltávolodás a szülői szeretet vonzalmi körétől természetesen nagy fájdalommal járt. Biztos környezetből kilépni a bizonytalanba, vállalni az ezzel járó nehézségeket, veszélyt, megterhelte gyermeki lelkivilágomat. Mindaz, ami ezt egyedül le tudta győzni, az 89