Magyar Jeremiád – Visszaemlékezések, versek, dokumentumok a deportálásról és a kitelepítésről, 1946-1948

III. „Olcsó lett az ember, és példa a nemzet" - Viczen István: Száműzetés

rácsba, s végül az itatást elvégezni. Első nap csak távolabbról szemlélgettem őket, nem volt semmi bátorságom közéjük menni. A hetek óta pihent lovak gyakran csipkedték egymást, és nagyokat rúgtak az őket elválasztó korlátra. Ez engem még jobban elrettentett attól, hogy barátkozzam velük. A harmadik nap reggelén azt az utasítást kaptuk Franto bácsival együtt, hogy a hóeke elé kell befognunk mind a két pár lovat. Az erdei útról takarítjuk a havat az erdész utasítása szerint, mert előtte két nappal kb. ötven-hatvan centiméteres hó hullott. Most azonban én voltam az első kocsis, mert az én lovaim voltak elöl, Franto bácsié hátul. Az ő segítségével a lovakra helyeztük a szerszámot, mert egyedül tehetetlen lettem volna annak elvégzésére, és beállottunk a hóeke elé. Mikor a hóeke elé befogtuk őket, a két pár ló harapta egymást, rúgták a havat, engem pedig a szívbaj környékezett a félelemtől. Csak Franto bácsi erélyes közbelépése vetett valamelyest véget a lópárbajnak. A kocsis kolléga biztató szavai kissé felbátorítottak, és ilyen körülmények közepette csak elindultunk az erdő felé. Az erdőn szerintem még nagyobb volt a hó, mint a faluban. Mivel a hóeke mellett gyalogolnunk kellett, borzasztó nehéz volt a haladás a lehullott töretlen hóban. Estére lekocogtunk kb. tizenkét-tizenhárom kilométert, és nemcsak én lettem hullafáradt, hanem a kezdetben vígan ficánkoló lovaim is egészen jól megszelídültek. Estére ők is megnyugodtak, nem harapdálták egymást, és nem rugdosták az elválasztó korlátot sem. Ez jó szoktató volt számunkra, gondoltam, és szinte bátran, minden félelem nélkül mentem, mert nedves, szinte habzó szőrzetüket le kellett csutakolni, illetve megszárítani, mert bizony nemcsak nekünk volt nehéz a töretlen hóban gyalogolni. Örültem, hogy elvégezhettem az etetést, holtfáradtan ágynak estem, és vacsora nélkül azonnal az igazak álmát aludtam. A késő esti órákban édesanyám simogató keze és zokogása ébresztett fel, mert sajnálta szerencsétlen cselédsorsba kényszerített fiát, hogy az első napokban ilyen kimerítő munkát kellett végeznem. „Miért lett a sors ilyen mostoha és kegyetlen velünk szemben, kinek vétettünk? - sírta el magát édesanyám -, mikor mi soha senkit nem bántottunk." Bizonyára ez meg van írva a nagykönyvben, feleltem vissza néki. Aztán rábeszélt, hogy igyak legalább te37