Magyar Jeremiád – Visszaemlékezések, versek, dokumentumok a deportálásról és a kitelepítésről, 1946-1948

III. „Olcsó lett az ember, és példa a nemzet" - Viczen István: Száműzetés

nem hittem a szememnek, amilyen feliratokat olvastam. A vagonok oldalára krétával az volt felírva: „Dobrovoľníci" azaz önkéntesek. Ha keveset is, de tudtam szlovákul és megértettem. Mikor ahhoz a vagonhoz értem, amelyben szállásunk volt (de inkább lehetne disznóólnak nevezni, mert sokszor az ember kénytelen volt napi szükségletét is ott elvégezni), elbeszéltem a lakótársaknak, hogy a szerelvény elején lévő vagonok oldalán milyen feliratot olvastam. A nép zúgolódni kezdett, hogy ki van itt önkéntes?! Ez a hír átterjedt a többi vagon lakóihoz is olyannyira, hogy a kényszerpihenőnek véget kellett vetniük, mert a felzaklatott tömeg nagyon kezdett nyugtalankodni, és szórta az átkot és a szidalmakat. A kísérő katonaság vetett véget a kisebbszerű lázadásnak. Senki sem gondolta közülünk, hogy a szerelvényt oly létszámú katonaság kíséri. Elkezdődött az érdeklődés, jobban mondva a nyomozás a hír terjesztője után. Valaki mégis elárulta a nevemet, vagy rám mutattak, pontosan már nem emlékszem, csak már sötétedéskor behívtak a katonaság szálláskocsijába, és vallatni kezdtek, hogy én lázítottam-e fel a szerencsétlen tömeget. Kérdőre vontak, és hogy mutassam meg, hol olvastam azt, amit mondtam. Két katona is jött velem, de a feliratot már nem tudtam megmutatni, mert akkorra szépen letörölték. így aztán rám kényszerítették azt a vallomást, hogy nem igaz az egész, csak kitaláltam, s ezért puskatussal meg is kaptam érte a jutalmat. Fájtak, sajogtak gyenge csontjaim, de senkinek egy szót sem szóltam a történtekről, még a szüleimnek sem árultam el azonnal. Két nap múlva újra hosszabb ideig vesztegeltünk egy állomáson, s mikor a falubéli vagonlakók lementek egy kicsit a vagon mellé friss levegőt szippantani, édesanyámmal és a húgommal a vagonban maradtunk. Még akkor is éreztem a fájdalmat a hátam közepén, de a hideg ellenére gyorsan levetettem felsőruhámat, és megmutattam nekik a fájós hátamat. Én nem láttam, csak édesanyám mondta, hogy két nagy fekete és egy halványabb kék folt volt a hátamon. Édesanyámat ez az eset újra megviselte, de senkinek nem szóltunk róla. Féltem az újabb erőszaktól, hisz úgysem tehettünk ellene semmit. Annak ellenére, hogy senkivel sem tudat30