Magyar Jeremiád – Visszaemlékezések, versek, dokumentumok a deportálásról és a kitelepítésről, 1946-1948

IV. „Szétszórtak bennünket, mint hulló levelet..."

tek a zselíziek a barcsi református imaházba először istentiszteletre, amelyen Csenky Lajos a kitelepítettek nevében az alábbi beszédet „emleklap'-szöveget - mondta el (a dokumentumot enyhe stiláris javításokkal közöljük): „Emléklap Isten minket úgy segéljen! Segéljen minket, a mostanáig a Garam menti Zselíz községből ide települő 17 magyar református családot, valamint a Dráva mellett fekvő barcsi református gyülekezetet is a jó Isten, és adjon köztünk olyan kapcsolatot, amely összekössön bennünket mind a vallás, mind magyarságunk és bármilyen társadalmi tekintetben is; legyen ez az összekötő kapocs erős vasszemekből, soha szét ne szakadhasson, sőt az idő és az élet tüzében mindig erősebbé edződjön. Kedves barcsi református gyülekezet, arra kérem most Önöket ezen ünnepies órában: ne nézzenek ránk haragszemmel, ne tekintsenek bennünket jövevényeknek, telepeseknek. Mi nem tolakodásból vagy bizonyos kincsek elnyerése céljából jöttünk ide, hanem igenis a kényszer hatása alatt, hatósági úton. Telepesnek azt nevezzük, aki önként jelentkezett, pályázva más vagyonára. Mink törvényesen áttelepítettek vagyunk; Isten akarta ezt így, és emberi kezek hajtják végre, mert Isten akarata nélkül egy hajszál sem esik le fejünkről. Ezért, mivel ezt tudom, megnyugszunk Isten akaratában, dacára annak, hogy az ezeréves otthonunkathagytuk ott a szép Garam melléki, kisalföldi búzatermő kedves földünket és elődeinktől örökölt hajlékainkat, valamint a szép szőlőskerteket. Otthagytuk emlékeinket minden tekintetben, de emberi iparkodással előállított sok minden szépet és jót (is). Kedves Testvéreim, ha a kisgyermeknek, vagy a felnőttnek is, valakije meghalt: szülőanyja vagy édesapja, vagy testvére, vagy rokona, bizonyos sebet ejtett az a szívekben, és utána árvák maradtak. Most fordult a helyzet: árván maradt az igazán ékesen, emlékkövekkel berendezett szép temető, ahol is feltalálta magát a vesztő fél, mikor virágot ültetett vesztett hozzátartozója sírjára. Megkönnyebbült a szív, 161