Magyar Jeremiád – Visszaemlékezések, versek, dokumentumok a deportálásról és a kitelepítésről, 1946-1948

III. „Olcsó lett az ember, és példa a nemzet" - Mészáros Sándor: Egy gyermek vallomása

temberben, újra a szökést kellett volna választaniuk azoknak a diákoknak, akik még nem fejezték be a tanulmányaikat, vagy akik tovább szerettek volna tanulni Magyarországon, mondjuk, a főiskolákon. Idehaza a beadott kérelmünket elutasították, és felajánlották tanulmányaink folytatását anyanyelvünkön az idehaza engedélyezett iskolákban. Mielőtt a határt átléptük volna, Budapesten még egy darabig időznünk kellett, amíg mindannyian összejöttünk Magyarország különböző részeiről. Addig a Család utcában egy internátusban helyeztek el bennünket. Itt találkoztam azon diáktársaimmal, akiknek Budapesten nem voltak rokonaik, vagy nem volt más lehetőségük az elszállásolásra. Az a pár nap elég volt ahhoz, hogy sors sújtotta diáktársaimmal összemelegedjünk és elbeszélgessünk múltunk és az előttünk álló jövő felől. Itt volt közöttünk Onódi János és Hamar Kálmán későbbi főiskolai tanárok, valamint Kajtár József, a komáromi múzeum későbbi igazgatója, és még sok más tehetséges leány és fiú, akik idehaza befejezve tanulmányaikat, sok fontos poszton töltöttek be állást a társadalmi életben. Budapesti tartózkodásunk alatt természetesen naponta érdeklődtünk az ügyünk elintézése felől, miután végre búcsút vehettünk Budapesttől, és csoportosan átléphettük Szob-Štúrovónál, ahogy az az engedélyben fel volt tüntetve, a magyar-csehszlovák határt. Hazaérkezésem után nagy öröm volt számomra és nővérem számára, hogy újra nyugodtan idehaza lehettünk a szülőföldünkön, szülőfalunkban a családi körben. Elintézve hivatalos bejelentkezésünket, hogy legálisan tartózkodunk idehaza, vártuk a következményeket. Közben kérvénnyel fordultunk az Iskolaügyi Minisztériumhoz Magyarországon való továbbtanulásunk engedélyezése végett, hogy tanulmányainkat ott fejezhessük be, ahol elkezdtük. Kérelmünket a minisztérium elutasította, ahogy arról már Magyarországon is értesítettek bennünket, ami szerint az itteni belügyminisztérium engedélyezheti a kollektív útlevéllel való visszatérést. Erről pedig már szó sem lehetett, ahogy arról tudomást szereztünk. Boldogok voltunk, hogy idehaza lehetünk szüléinknél, idehaza tanulhatunk anyanyelvünkön, de a múlt üldöztetése tovább kísért bennünket a főiskolákon, az egyetemeken, mert napról napra felmerültek a nyelvi és a nemzetiségi problémák. Kísértett a múlt, és harcban edzett bennünket a jelen. 111