Magyar Jeremiád – Visszaemlékezések, versek, dokumentumok a deportálásról és a kitelepítésről, 1946-1948
III. „Olcsó lett az ember, és példa a nemzet" - Mészáros Sándor: Egy gyermek vallomása
ségiinket, a beiratkozást az iskolában és az anyagi gondok, tartozások kiegyenlítését. Ezután más nem maradt hátra, csak a levélírás édesanyám részére, tudatni véle, hogy szerencsésen megérkeztünk, valamint azt, hogy nővéremet is felvették az iskolába. Kezdetét vette számunkra az 1948/49-es tanév. Ismét egy nehéz év távol a szülőföldtől, távol a családi fészektől. A karácsonyi szünidőt Vecsésen töltöttük a nővéremmel együtt a tanító néniéknél, akik vendégül láttak bennünket. Sokat beszélgettünk a régi időkről, szüleim sorsáról. Nagyon jól éreztük magunkat a kellemes környezetben, meleg otthonban. Nékik családjuk nem volt, úgy tekintett a régi tanítványaira, mintha saját gyerekei lettünk volna. Az iskolában a tavaszi hónapok gyorsan elszaladtak felettünk. Ebben az időben a politikai élet Magyarországon elég mozgalmas volt. Minket diákokat is bekapcsoltak a mozgalmi életbe, az agitációs munkába, csoportosan jártuk a közeli falvakat és agitáltunk. A Magyar Dolgozók Pártja szerint a falusi, az egyszerű népet fel kellett világosítani. Meg kellett magyarázni, hogy miért szavazzanak a Népfrontra. Különböző röpiratok jelentek meg, amelyeket nékünk is terjeszteni kellett. Ilyen volt például „Levél az édesanyákhoz" anyák napja alkalmából, amelyet én is haza kellett hogy küldjek édesanyámnak. Én még egy verset is írtam melléje, amelyet édesanyám nagy örömmel fogadott. Mert bizony ha valaki ebben az időben sokat gondolt az édesanyjára, az csak én lehettem, mert naponta nem egyszer, de százszor is eszembe jutott. A nyári szünidőre már közös útlevéllel utazhattunk haza. Akkor már biztonságban éreztük magunkat, nem volt előttünk a veszély, nem kísértett a szökés gondolata. Nyugodtan töltöttük el a szünidőt nővéremmel együtt a szüleink mellett a családi fészekben. Idehaza már ekkor javultak a politikai viszonyok. A szünidő után tovább folytathattuk tanulmányainkat Magyarországon. A karácsonyi szünidő alkalmával a minisztérium szintén a tudomásunkra adta, hogy közös útlevéllel léphetjük át a határt Szobnál. Ez is nagy öröm volt számunkra. Voltak, akik közülünk nem használták ki ezt a lehetőséget. Mikor hazaérkeztünk, akkor tudtuk meg, hogy az egyik diáktársunk, aki Jászberényben járt a tanítóképzőbe - már az utolsó évet végezte volna -, most is feketén szökött át a határon, a megszokott utat választotta, amely tragikusan végződött a szülei nagy fájdalmára. Ugyanis értesí109