Magyar Jeremiád – Visszaemlékezések, versek, dokumentumok a deportálásról és a kitelepítésről, 1946-1948

III. „Olcsó lett az ember, és példa a nemzet" - Mészáros Sándor: Egy gyermek vallomása

töttem egy kis faluban, nem messze Vásárhelytől, akit a nevelőtanárunk ajánlatára segítettem a tanulásban. Nehéz napjaimban mindig úgy éreztem, hogy a jó Isten vélem van. Édesanyám amit a saját kezével írt a bele a tőle kapott Bibliába az első oldalra, azt a bibliai idézetet, hogy „Az Úr az övéit el nem hagyja!" Nehéz, gondterhes óráimban mindig úgy éreztem, hogy mellettem van valaki, és ez a gondolat nyugtatóan és biztatóan hatott reám. Amikor szabad időm volt, sok órát töltöttem el a gimnázium könyvtárában segédkönyvtárosként. Az iskola könyvtára dr. Tölcséri tanár úrra volt bízva. Ö a magyar irodalmat és a művészettörténetet tanította, és sok szép emlék fűz az általa megtartott órákhoz. Amikor például Szinyei „Pacsirta" című festményét elemezte, előre figyelmeztetett bennünket, hogy kisfiaim, csak a pacsirtát nézzék, mert a többi a képen a vallástanár úrra tartozik. Gondolom, a kép közismert, és nem kell bővebben bemutatnom. A másik eset: közeledett az év vége, és jelentkeztem nála magyar irodalomból javítani. Megkérezte, hogy milyen jegyet szeretnék. Mondtam, hogy ötösre állok, és hatosra szeretném javítani. Erre ő azt felelte: „Lehet róla szó, hatost, azt adhatok, de hetest semmi esetre sem, mert azt egyedül Németh László tanár úr érdemli meg. Egyedül ő tudja itt a gimnáziumban hetesre a magyar irodalmat." így hát bele kellett nyugodnom a hatos osztályzatba. De azért is nagyon megszenvedtetett. Ő ugyanis nem kötötte magát az előírt tananyaghoz, nem a könyv szerint feleltetett, széles körű tudást követelte..) Az 1947/48-as iskolai évvéget ért. Sikeres tanulmányi eredménnyel fejeztem be a gimnázium első osztályát. Eljött a várva várt szünidő, de számomra és a barátaim számára még fennállt a nagy próbatétel: a hazajutás. Egy újabb szökés, most vissza a szülőföldemre. A szökés formáját megtárgyaltam barátaimmal. Budapestre diákjeggyel utaztunk. Onnan az országhatárig szintén vonattal, majd újra a járt utat választva, a természet védelme alatt közelítettük meg az Ipolyt. Ipolypásztón keresztül Kisgyarmatra, majd Csatára jutottunk, amikor már az éjszakát a virradat követte. Csatán egy különleges esemény történt velünk. Mikor az állomásra értünk, még sötét volt. Leültünk a váróteremben, hogy egy kicsit szundikáljunk, amíg megérkezik a Párkány felőli vonat. Egyszer csak kinyílik a váróterem ajtaja, és 104