Sziklay Ferenc (szerk.): Lírai antológia. Szlovenszkó és Ruszinszkó magyar költőinek alkotásaiból (Berlin. Ludwig Voggenreiter Verlag, 1926)

Márai Sándor

Mégis gyümölcsfát ültetek, mert az ember magvető állat a földön. És sorsa várni az évszakokat és kuporogni apró mozdulatokkal a végtelen Semmik vagy valamik árnyékában s lesní a szökkenő termés jeleit, A szél járását, s hallgatni aggódó fülekkel a csöndet, amiben ugatnak Az expressvonatok, s csillagok sisteregnek, s a virágzó fák és táncoló rovarok És síkoltó forradalmak és érő gyümölcsfáim nesze, mint az este hangjai Összetapadnak, sűrűn és egykedvűen. — A barátnő verse. Most mégis elmondom ezt neked. Mert ez épen a nehéz és fájó Titka a szerződésnek, hogy egyszer mindent oda kell adni És ez nem a barátság, nem a pénz, nem a csönd És a zübörgő vonatok sem, nem a tájak, ahová vittelek Magammal, egyre messzebb, és két nagy gyerekszemeddel Úgy néztél vissza már a életedre — ezerkilométeren át Mint falusi tájra a kalandor a vonatból. S kis bárányokat Láttál legelni ott, kis életeket és udvarias mosollyal Hagytuk elmúlni őket és mentünk az étkezőbe, vagy egy hotelbe Ó hány hotel, hány táj, hány ember, kedvesem! Mint az ideges Utazó szívén pénztárcája után, úgy nyúltam én ís felijedt Mozdulattal utánad sokszor. És lassan mindent elmondtunk Egymásnak. És megtanultunk hallgatni. Néha este lett, S óriási árnyak estek közénk, vad fák árnyai. így adtunk mindent oda De soha nem nyultunk a szavakhoz, ugye szívem? Mert volt még valami Furcsa szemérem köztünk, a szavaink szemérme ez. Valami bonyolúlt Szüzesség volt ez még közöttünk, nem voltunk mí költők és nem jártunk A szavak közé, mert féltünk a szavaktól, mennyire féltünk tőlük, Ismertük, tudtuk őket! S hogy most mégis Ideadom neked, ezt, ezt a szegény, lerongyolt Szót, ezt a szót ez nálunk sok, ezért nyújtom ilyen Félve, s szikrája felrobban, s szemet vakít, mint a nagy, névtelen Tüzek, amiket a természet gyújt oktalan éjszakákon S leülünk mellé, mert sötét van és hideg: Szerelmesem. 53