Sziklay Ferenc (szerk.): Lírai antológia. Szlovenszkó és Ruszinszkó magyar költőinek alkotásaiból (Berlin. Ludwig Voggenreiter Verlag, 1926)

Mécs László

De ő csak ment és égig ért, nézése száz tavaszt igért, markába népek sorsa fért, folyton szivébe nyúlt: s a vért, a vért lendítve szórta széjjel... Szétszóródás után. (Ady Endre emlékének.) Évezredes dicsőség szent hegyének fensíkjaín a Fátum feketéllett... Vihar dudáján szolt egy rontó ének: roskadt karámban megromlott az élet s vad kánkánt járt a megkergült Akol... Évszázados bűnök méreg-virágos lejtője hívta a megbomlott nyájat: vakon rohant, a lejtő boszorkányos törvénye vitte s vitték átok-szárnyak a szörnyű széjjelszóródás felé... Alpásztorok dicsőséget daloltak, kicsiny tílinkók részegen süvöltve, dicsérve délibábot, hímes holdat, megjósolták, hogy most a magyar földre leszáll az álmok arany-korszaka... — Nagy átkok zúgtak, fájdalmak jajongtak a te Kassandra-száju furulyádon... Utolsó nagy prófétája fajodnak halotti torra készítgetted vádlón: Mivel a végét látnod adatott... Együtt futottál végzetes fajoddal bűnök lejtőjén őrült látomással, a végtelent betöltve bősz jajoddal... — Aztán megálltál dacos torpanással: hagytad, hadd menjen végzete felé... Hadúr engedte: szétszóródott népe... Te még hítetlenségből, fájdalomból fekete máglyát dacoltál az égre, így szóródtunk szét a közös Akolból e Mózes-oszlop máglyáš fényinél... Kís próféták meglopták hősí máglyád: s kís rémségek rőzsét gyújtogatva bagolytorokkal a halált kiáltják ... 74