Sziklay Ferenc (szerk.): Lírai antológia. Szlovenszkó és Ruszinszkó magyar költőinek alkotásaiból (Berlin. Ludwig Voggenreiter Verlag, 1926)

Márai Sándor

Idegen szerető. Te, hi vagy? Nehéz selyem vagy és egy ember. Forró az árnyékod, a nap van benned, vagy gonosz tűnek? Az ágy fölvett, mint egy táj a vihart. Ha elvonulsz mí marad itt utánad? Nem ismerem a szemedet és dörömbölök most rajtad. Bocsáss meg, idegen szerető, foglak és kiáltom, bocsáss meg. A kezem Hiába fogja még a fejedet, már széjjelhulltál, mint a kéneső Mohó és durva ujjaim alatt, idegen anyag vagy, mint az öröm, Lehet, hogy ének vagy és én süket. Lehet, hogy válasz vagy és én a néma. Mért nem adsz jelt, csodálatos kapocs, füttyszó, állati nesz, ami Megtöri ezt a gonosz varázst, s az idegen test vére zúgni kezd A föld a te véred ütemére? Százszoros visszhanggal dobolva fel A szíved dobbanását s életed taktusát fölvenné, mint a folyó Az idegen folyó ömlését, biztosan és észrevétlenül ölelve át Társát az ég alatt és fut tovább a mély tájak között, nagy s meztelen Ömléssel, tisztán s egyenletesen? Nyílj meg ember, mint egy folyam! Szomjas vagyok! Szólj és én szólok! Tapogatjuk egymást, vadak vagyunk s színes tollakkal kelletjük magunkat Tüzet raktunk most idegen anyagból és táncoltunk, de a tüz kialudt. Sötétedik közöttünk, este lesz és mí ketten élni fogunk tovább Idegen fák alatt, már nem ís látlak és vad madár leszel az álmaimban. A varázsló. Már el kellene dobni a játékok tarka matricáit És leülni csukott szemekkel a magányosság hideg cellájában Már elmúlt a játék és nagy, bozontos árnyékok jöttek A réten hűvösödött és én üres kezekkel álltam. A pajtások elbújtak a sötét házakban és szuszogva Esti imákat hadartak és nagy fíndzsákból itták a biztos levest De én csillagot festettem homlokomra S elmentem a hegyeken át és halkan gajdoltam az éjszakákon. 50