Sziklay Ferenc (szerk.): Lírai antológia. Szlovenszkó és Ruszinszkó magyar költőinek alkotásaiból (Berlin. Ludwig Voggenreiter Verlag, 1926)

Kersék János

Sóhaj a bujdosók után. Zászlós oromról mélybe, porba rántva, Sok színes álmunk meztelenre hántva, Hátunk fájlaljuk ólmos bot után. Sok vágyunk, tervünk, minden összeroppant. Égig csapó láng hírtelen kilobbant. Nézünk a romba ájultan, bután. Cézárok járnak diadal menetben, Esze Tamás bús népe szerte rebben, Latrokká vedlenek a hűk, a jók. Állván romokból tákolt barríkádon Feszült szemekkel, szívszorongva látom, Új bújdosókat visznek a hajók. Míg tépett, véres lobogómmal intek, Utánatok még egyszer, hadd, tekintek, Sok testvér, bajtárs, jóbarát. Reménnyel teljék meg az őstarísznva, Ugy nézzetek a vízözönből vissza, Ez a hármas domb itt az Ararát. Bár rajta most a Végzet feketéllik. Felette még Isten zászlója kéklik S rátűzött napja még ránk mosolyog: Ne adjátok meg magatok a pornak. Erőszak, ármány bár hogy is tipornak. Kell, hogy legyünk még egyszer boldogok. Uj bújdosók, haj, mások kéjelegnek Meleg párnáján ősi tűzhelyeknek És titeket az oceán viszen... Tiétek volt a porta rózsabokra, De lesz virág még rajta számotokra, Míg vissza jöttök, híven őrizem. Uj bújdosók, legázolt hős vitézek, Utánatok síró szemekkel nézek, Még kéken ködlő távol eltemet; És míg a tengert szél paskolja bőszen, Utánatok, mint bátor, büszke őrszem, Lobogtatom felgyújtott lelkemet. Lobogtatom, mint égig érő lángot. Közénk nem rakhat senki oly palánkot, Hogy ide vissza ne találjatok. Ez lesz a jel, hogy mindig visszavárnak, Az ősi porták, a virágos árnyak S alattuk a vasárnapi padok. 43