Győry Dezső: Kiáltó szó – válogatott versek

II. Kiáltó szó

HAZÁTLANOK A VONATON Ó, hogy félnek, ó, hogy rezzennek össze minden lökésre, minden döccenésre. Szemük bezárt vad, félős, ideges, csak fénye tud még bátor messzeségről. Mint bűnösök, a fapad sarkain gubbasztanak s fekete mantlijuk a zsupán elé verdesik a portól. Hazát kérő hazátlanok, szegények, a paraszt, munkás és a hivatalnok s fojtott vontatott magyar szót cserélnek: mindhármuk arca olyan idegen s mindhármuk arca olyan ismerős, oly félszeg, régi, különös, fura, mintha álmomban láttam volna már egy más vidéken, Istenhez közel, csak nem tudom, hol, nem tudom, mikor. Két csendőr lép be, s mindhármuk riadt száján egy rángás elülő nyomán új árnyalattal sápad el a bőr — s míg megfacsart szívem fájón kihagy, s évezredekkel hátrább kaparok lelkem medrén a megütött, ijedt rezzenés testvérképei után, az én hazátlan magyarjaim arcán fakó, fájdalmas árnyban ömlik el a zsidóbánat szent rokon vonása. 1823 50