Győry Dezső: Kiáltó szó – válogatott versek

III. Hegyek árnyékában

TELGÁRTI EMLÉK Hol puha hóba zuhantunk, ha késve, kanyarban nem jól nyomtuk meg a sít, most nagy fatönkök merednek az égre, s félméter magos vadvirág virít. Akkor szelíd, hullámos dunnafélét terített szét a márciusi hó és eltakarta mindennek az élét, nem leskedett ki kő, gödör, karó. Nyár érik most. S ruha teszi a tájat, a pelyhes bölcsőből kelt hegyi táj megemberesült, férfi lett s szakállat ereszt, fenséggé nőtt a zsenge báj. Megbonyolódtak a színek, ízek, mind. S a szakadékok mély rengetegén úgy zúgnak le a hegyi vadvizek, mint szenvedés zúg az ember idegén. Tetszik az érés, tavaszom se jobban, vonz, kábít, izgat ez a változás. S csak szárazvillám panaszom, ha lobban, hogy mégis minden ugyanaz, de más. 1935 148