Tuczel Lajos: Két kor mezsgyéjén – A magyar irodalom fejlődési feltételei és problémái Csehszlovákiában 1918 és 1938 között
V. Az irodalmi élet kialakulásának sajátos körülményei
az egyetlen kritikát kibírja. És a legnagyobb szégyen, az életképtelenség legszomorúbb jele lenne, ha ettől az egyetlen biztos művészi feltételtől félteni kéne magyarságunkat." 24 5 Az ilyen határozott kritikusi hitvallás abban az időben amikor Sziklay Ferenc a dilettantizmus hivatottságát mondta ki, és Alapy Gyula az „abszolút kritika" ellenében a hangsúlyt „a jóakaratú támogatásra" helyezte 24 6 - fehér holló számba ment. Fábry azonban ettől a krédójától csakhamar eltért, és kritikai gyakorlatát szinte teljes mértékben - az esztétikai elvek és szociális tendencia kellő összehangolása nélkül - politikai gondolkodásának és az „osztályharc törvényeinek" rendelte alá. Kritikai módszere egyoldalúvá vált, mércéjében az esztétikai szempontok háttérbe szorultak, kritikai ítélkezéseiben nagyrészt az osztályharc törvényei érvényesültek. 24 7 Erre az esztétikailag elbillent dogmatikus és szektás jellegű kritikai szemléletre mely a húszas évek végétől 1935-1936-ig (a népfrontpolitika kialakulásáig) volt jellemző rá - Fábry erős önkritikával emlékezik vissza: „Csuda-fura muszáj Herkulesként tartottunk ki posztunkon, de portánkat végül mégiscsak a magunk elképzelése és az osztályharc törvényei szerint alkottuk meg, és gondolkodás, sőt irgalom nélkül vetettünk ki belőle mindent és mindenkit, akit nem éreztünk odatartozónak. Amit később a fasizmus fő ismérveként átkoztunk és pellengéreztünk a kizárólagosságot és tekintetnélküliséget -, azt igazunk tudatában tiszta szívvel korparancsként gyakoroltuk." 24 8 „A hangsúly a tiszta szíven van. Ez adott szociológiai és történelmi felmentvényt, de az esztétikai elmarasztalást ez semmiképp sem hatálytalaníthatja." 24 9 Ez az utólag beismert kizárólagosság akadályozta meg, hogy a kiváló adottságokkal rendelkező Fábry azzá a kritikussá „abszolút mértékké, klikkek és irányok feletti auktoritássá" fejlődjön, akit Győry Dezső olyan türelmetlenül kívánt és hívott. Hiába „képződött ki benne a szlovenszkói kritikus alakja", 2 o° világnézeti türelmetlensége sokszor mérték- és aránytévesztővé, durva hibák, „gikszerek" elkövetőjévé tette. „Szenvedélye a harc volt, harc mindenáron - írta róla Szalatnai. - Féktelensége durvává, igaztalanná, olykor nevetségesen kicsinyessé is tette. Emlékezzünk, mint harcolt kiskaliberű szocialista írók oldalán 95
