Bábi Tibor: Keresek valakit

A Forrás éneke - Negyedik tétel

Vonatban ülsz, alattad, végtelenre nyújtott síneken, dübörgő másodpercek hánykolódnak, akácok, sürgönypóznák elszökő, gyáva ritmusára ver sikoltó, hontalan szíved: alattomosan rejtező, robotos óraszerkezet e gyenge, gyáva szív is: , csak mér, csak mér — mit mér? Valami olcsó kis szállodában kötsz ki, s megint falak: négy szürke fal, és rajtuk szürke ábrák tolongó sokasága — kúszó, lapos penész. Üresre tágult szemmel bámulod, s tűnődsz, vajon ki térképezte föl oly hű és pontos kézzel lapuló, semmi sorsodat. Az ágyban is csak erre gondolsz, s egy fülelő, sötét pillanatban meghallod hirtelen: ketyeg, ketyeg, ketyeg az asztal lapján alvó kis karóra. Figyelsz, s a világ minden órája ott ketyeg most szűk szobádban. Karórák s roppant ingaórák mérik megalkuvásaid sok szégyenét, a leplezett gyalázat mennyiségét; már nem lehet, nem lehet elviselni: megállítsz minden órát, vagy meg kell ölni valakit. És reggel megtalál a portás: az ablak rézkilincsén lógsz, mint egy megkopott, mégis megbecsült kabát, s az orvos azt mondja majd, hogy pillanatnyi el-me-za-var. 67