Bábi Tibor: Keresek valakit

A Forrás éneke - Negyedik tétel

Konok, türelmes elszántsággal, szikkadt, fehér csontokkal köves út kapaszkodik a dörgő láthatárra, sínek sikoltanak, sötét, morajló pályaudvarok körül sereglik lassan Góg ádáz, fekete tábora. Tízezer éve rettegő, tág szemmel bámulunk az égre — most álarcunk levetve rászögeztük éber és alattomos fegyvereink. O, félek, nincs, nincs egy békés szándékunk se. Van-e még valahol gyanútlan pásztornép, egy indián vagy néger, maradt-e valahol az űr egy rejtező, magános csillagszigetén maréknyi meztelen, didergő emberség? Uszítsuk rá a technika marcangoló, ugrásra készülődő vérebét! Állok — piros, zöld, fehér, sárga fények, sugárzó éji ég alatt, s oly fáradt vagyok, oly szomorú: megszülettek már az új konkvisztádorok. IV A Földön minden városban áll, áll egy szürke ház. Ablakain, a rács mögül olykor kitekint valaki. Lázas a szeme, szomorú. Sápadt a homloka: nem énekel, nem mosolyog, csak néz, csak néz, nem vétett senkinek. Nem tudod, ki. Szürke a ház, a kövezet, szürke fejed fölött az ég. Átitat, elborít a naptalan, szitáló szürkeség. Falak tövében, 65