Bábi Tibor: Keresek valakit

A Forrás éneke - Negyedik tétel

vérző vesém, sikoltozó szívem, s az orvosok mindig elfelejtenek konzíliumot tartani. A sok lelet között elsikkadt rég a diagnózis. Szétvetettek a külső-belső ellentétek — ó, ki fog engem újra összerakni! Harmónia, összhang helyett rozsdás abroncs gyanánt szorít, üres hordóvá kényszerített össze a rám erőszakolt, meggyűlölt fegyelem. II A Földet elborítja nyüzsgő, fekete sokaságuk. Érdesek, szögletesek, faragatlan, súlyos tömbök. Divatjamúlt festők képein ők az elnagyolt, hipertrófiás kéz és láb, szörnyű izom. Ők a kövezet, a hidak erős, vaskos pillérei, nehéz tetőket tartó oszlopok, zúzó kerék alatt a sikoltó sín, meggyötört út. Ők a világtalan, befalazott ablak, az elsötétült ház, a fényüktől megfosztott, szürke tárgyak. Csontjuk paloták, börtönök falába épült — ők a vas, a réz, a bronz, kemény acél: tankot, ágyút, harangokat belőlük öntenek. Belőlük öntötték Jupiter szobrait s a városok felett ágaskodó fekete császár szobrokat. Ők a mindig sújtó kar, zúzó ököl, mely mindig önmagára sújt. Sírásuk 63