Bábi Tibor: Keresek valakit

A Forrás éneke - Második tétel

VIII Hirtelen nyári zápor vonul a tájon át; amerre elvonult, ott már nem esik, ahová el nem ért, nem esik még. Ami volt — nincs, ami lesz — nincs. Valahol e két meghatározás között van — zuhog az eső. A tikkadt rög, a paskolt fű, magános fa, rét, rengeteg erdő olthatatlan szomját oltja, tenger árad a mindenség elfér a pillanatban. Véges a végtelennek vélt idő, csak a pillanat, mely alig mérhető — ringat biztos öbölként minden létezőt. A pillanatban folyik le minden folyamat, a pillanatban él az élet, benne sugárzik minden fény, és benne mozdul minden mozdulat. A mindenség ormán, a múlt s jövő között, a pillanatban élek, mindenkor a lét legszélső határán, ebben a teljességben, a tű hegyén. Ami kihullt a pillanatból, kihullt az eleven időből is, csak kallódó nyomát lelem a térben. A pillanat a rügy, a mindig újrakezdés. A pillanat legyőzhetetlen, minden erő és minden mozgás eredője. Utak, irányok összessége. Örökké múló, sose múló: az oszthatatlan, eleven idő teljessége. Nem él, vagy meg se született, aki nem a pillanatban él. 48