Bábi Tibor: Keresek valakit

Könny a mikroszkóp alatt - Harmadik könyv

I Az üres táj fölé ágaskodott a füstös rom, a rög meg se süppedt a frissen hantolt sírokon, s jött, ment és vándorolt a fáradt, űzött nép, mert menni kell, halálig élni kell. Dalolt, fütyült a szél, hogy fenn is ég, lenn is ég. Dalolt, fütyült a szél: Hihú! Hihú! Micsoda üresség! Sivárság, látszat volt a szörnyű lét, akár a bombatölcsér s a tócsa mélyén a talmi ég. Sekély volt mélye, s a száraz, csonka ág vagy lámpavas volt a legmagasabb magasság: a mennybe jutni épp elég, kenderkötél a legszilárdabb kötelék. Hazád e rom s a csatatér. Javaid, életed sáfárja orzó kéz, hóhér, bakó; a becsület s a szerelem eladó! Eladó! Legolcsóbb portékád a vér; az ára komiszkenyér, fekete pékcipó, hős, aki bombát ejt: az orv pilóta, s aki búj, meglapul — a mord és éhes katonaszökevény . . . Vasúti góc a Mátyusföldén, kisváros volt, aztán hadászati cél, majd rom. A vonat késett, kisiklott valahol, mint őrült agyban az útja vesztett gondolat. Csak vártunk, álldogáltunk didergő, furcsa nyájjá zsúfolódva ott, a fémkosárban izzó szén felett: magyarok, szlávok, zsidók, németek, riadt cigányok — együtt a nomád, hontalan Európa. Hihú! Hihú! — dalolt, fütyült a szél. 116