Bábi Tibor: Keresek valakit

Könny a mikroszkóp alatt - Harmadik könyv

VIII Én láttam elvérezni őt, a bestiát. A városok átizzott kövein loccsant szét agyveleje, a rengeteg erdők és szurdokok mélyén leterítve vonaglott, vérét homok és mohó föld itta be, véresen szálló por vagy dagadó sár és trágya lett belőle. Bordáit, mellét a dárdás levelű sás, fű verte át, szemét fekete holló vájta ki, nagy sárga fogai közt a nyelve helyén béka hízott. Járom az erdőt, a fülem körül borzongó, veszett szél dudál ma, talán a félelem, mintha ő ébredezne újra, a lompos szörnyeteg; hallom a kígyó sziszegését, zizzen a lomb, ág reccsen talpam alatt, mozdul a föld meggyötört kérge, háta, tavak és tócsák hínáros, zöld szeme foszforeszkál, bagoly huhog, és horgas karma közt a zsákmányul elejtett kis cinege sír. ô settenkedik, neszét és lépteit titkolva jár a homályban, arcán a sötétség szörnyű álorcája, terjed és árad, mint a fekete víz, és hömpölyög, mint az esteli köd a völgy felett, akár a szél, erőszakosan ráhasal a zsenge fákra, bozótra, védtelen füvekre, a bujdosó forrásra, megáll és újra lép, s egy óvatlan mozdulatra összekocódnak titkolt fegyverei. Az utolsó lövés valahol itt dördült el, s nem tudni máig sem, az utolsó 117