Bábi Tibor: Keresek valakit

Könny a mikroszkóp alatt - Harmadik könyv

valami megnevezhetetlen, ami nem tudás, nem is bölcsesség, csak boldog döbbenet, vagy sejtelem, hogy él, van valami véghetetlen tisztaság — a szépség álma, valósága, mely átlényegít minden dolgot, s a holt kövekben, fűben, fában, a teljes mindenségben és minden csonkaságban hozzám, az emberhez hasonlatos. Az elvadult magány és világomlás borzalmából az ő kapuján térek be az embernek való világba. Tűnődve meg-megállok útjain, s bár temető a föld, e temető mégis kalásszal ringó búzaföld, és én vagyok a búza. Érzem arcomon a nyugvó nap rézsútos, kaszás fényeit; mire bealkonyul, valahol végre meghajnallik. VII Vagonok, sínek fekete roncsait s a földúlt pályaudvart bámulta fél szemével a bárgyú őszi ég; talán tükörnek nézte lenn, a mély bombatölcsérek alján a tócsák szennyes, álmodó vizét; ősz volt, mint máskor — mégis más. Ó, nem az elmúlás beteg nosztalgiáját énekelte aznap ott a szél. Valami fagyos, víg közöny dalát dalolta, és verte hozzá szüntelen a villanydrótok lengő, szakadt húrjait. Fürgén bokázott s táncra perdült a víz tükrében megduplázott, fodros ég. 115