Bábi Tibor: Keresek valakit

Könny a mikroszkóp alatt - Harmadik könyv

Nem tudtam hirtelen, hogy a nap nyugszik-e, vagy vérző, vörös hold korongja kél. Talán csak lámpa fénye volt, s én süllyedő, árnyékos udvarunkat láttam tapogató, megfáradt sugarában, mintha otthon, a szoba ablakából bámultam volna homályos, furcsa foltjait. S aztán, mintha mindannyian ott ültünk volna meghitt, hűs falak közt, egy asztalnál: anyám, idős testvéreim, s az asztalfőn apám áttetsző, elnyűtt árnya. Ültünk, mély csöndben, az egyre mélyülő homályban, valami érkező csodára vagy borzalomra várva. S ez volt utolsó vacsoránk. Kilincs mozdult, és ajtó nyílt, valaki sóhajtott: — Békesség! — Balzsamos szél fuvalma, vagy szelíd fuvolahang volt a hangja, mintha csak Jézus maga köszöntött volna ránk. De túl az ablakon épp e pillanatban megdördült, felrobbant a fekete ég; szárnyas, karmos vihar ragadta el az omló ház, otthonunk fedelét. Szédülten talpra szöktem ott az árokparton, zilált, útszéli fák alatt. Micsoda látomás volt! És milyen ébredés! A port kavarva zord szél söpört az ájult, alvó táj felett, s a holdfény villogó lándzsái közt az úton, riadt mezőkön hontalan bujdosó falvak népe — nyomában űző katonák. no