Bábi Tibor: Keresek valakit

Könny a mikroszkóp alatt - Harmadik könyv

az ár színén: a friss tavasz törvényszerű győzelmeit siet sietve ünnepelni . . . Mehettem volna én is a könnyű széllel, árral, de bennem furcsa, fekete fájdalom nyerít, vad könnyek tengere árad; így adom magamat a meghasonlott, széthulló világnak: győztesnek, megtiportnak egyaránt, leölt, szegény testvéremet így folytatom, hisz, aki meghalt, nem vesztes, nem is győztes, csak áldozat. Én istenem, ez a legfurcsább, legkínzóbb kárhozat: nem örülni a fénynek — azokkal tartani, akik már nem élnek, mintha egy koporsó falait, fedelét döngetném. Szemem, szám, fülem betapasztották fekete sárral, átokkal vertek, sújtottak fekete váddal. Ne panaszold most, lelkem, a szálló napnak, még akkor sem, ha nem is így akartad. Fájjon a fájdalom azért is, aki nem érdemli, azért is, akit nem szerettem. A vereség alázó terheit lassan mind a vállamra vettem. Vak szememnek nem kell a fény, s a legkiáltóbb némaság legyen szavam. Nem kell a lármás, fülembe tóduló világ — az igazság nem a világban, bennem van. Nemesen, tisztán adtam érte a bujdosásom, a rettegést, a hontalanság 103