Sziklay Ferenc (szerk.): Kazinczy Évkönyv 1898-1928 (Košice. Kazinczy, [1928])

Egri Viktor: Átkelés a Tagliamentón

de a legőrültebb Macbeth-jóslat ez! Ha elhangzik a felelet, a legborzasztóbb szuggesztió, mely megbénit minden egészséges akaratot, akár a Macbeth átok. De valami ájult bénaság ott fogott, a nemlétezés és a valóság tudata egyszerre megdermedt ereimben: az asztal emelkedett és halk koppanás hallatszott. Hirtelen szétfontam az ujjam, a kör megszakadt és az asztal megállt. — Tehát csak egy áldozatunk lesz, — mondta a főhadnagy és derült volt a hangja. A többiek is fellclekzettek. Lefekvés előtt még magához intett a főhadnagy: — Négykor indulunk. Még virradat előtt ott kell lennünk a gátnál. Baráttal te korábban indulsz, jó úszó vagy, maga az ezredes szemelt ki erre a feladatra a konduitlistád alapján. Éjfél volt, mikor ruhástul a szalmára dűltem. \ pokolba kivántam a konduitlistát és átkoztam a hiuságomat, hogy ezt a mindennapi testi ügyességet ilyen hangsúlyozottan vallottam be önkéntességem idején. Gyötrő, hideglelős félelem rázott. Aztán forró lett a fejem, verejték lepett el és könnyű láz bibora csapott a szemem elé. Napok óta éreztem már ilyenkor éjszaka ezt a bágyasztó, émelygős hőséget, melynek ködében ott gomolygott a jóslat: bizonyos, hogy egyikünk elpusztul és elől indulunk: Barát és én! Agyrém! — az asztal kopogott, pedig nem akartan, Leszorítottam lapját és ellenálltam: az asztal jelzett. Miért, — agyrém! Félszenderben a kadétra gondoltam, amint sárgán és haló tagokkal fekszik a halál ájulatában. — Ma nekem, holnap neked! Nem jött többé álom a szememre. Három után talpon voltunk. Még virradat előtt elértük a gátat: a hadnagy, én és két legény. Mögülünk zilált rajban a század. A gátnál megkezdődött a munka. Novemberi köd ülte meg a lapályt, viz még semerre, kavicsos föld, bozótos árterület, mely a Vágra emlékez68