Sziklay Ferenc (szerk.): Kazinczy Évkönyv 1898-1928 (Košice. Kazinczy, [1928])

Darkó István: A dallás

Felemelte az ujját s a citerás kislány odaszaladt hozzá. A pupos harmónikás utánaforditotta pislogó szemeit és ő is odacammogott. Az öreg parancsolva intett a katonák felé: — Várjatok! Daliás késztet! Fejével kezdésre biztatta a kislányt és kemény, öblös hangon gyújtott rá: — Mit dalol a fecskemadár, mit csicsereg olyan busán az ágon ... Az ének ugy szavában, mint hangjában u j és érdekes volt- Az őszes fej szomorkásán bólongott utána, de a vastag bajusz alól mégis legényesen jöttek elő az ének szavai. — Daliás késztet! — mondotta magyarázó halkan az öreg. Néhányszor még igy kijelentette, de aztán már csak a megvalósitás érdekében követett el minden elkövethetőt. A fecskemadár után következett a gólyamadár, a kéknefelejts, a mandulafa, s úgyszólván az értelemmel átfogott világnak minden nótába szépségesitett állat és növényegyede. Később a katonák is segítették az öreget. A pupos már nem harmonikázott, hanem fölfelé fordult szemekkel, két marokra fogott pohárból bort szopogatott. A kislány tapogó, ügyes ujakkal, felbátorodott lábakkal ment az öreg nóták vezető kezén. — Daliás késztet! — kiáltozta hatalmasan az öreg, amikor bonyodalmas egyezkedések után lefizette a cingár emberkének a borért járó súlyos váltságdijat. Andris követelte ki végül a fizetést és megrettenve nézte, hogy az öreg milyen könnyed mozdulattal fejezi ki a pénz eszköz voltáról fennálló véleményét. Ugy tette le az ujabb háromszázat, mintha három koronáról lett volna szó. — Daliás késztet! — sóhajtotta, amikor a szabad levegő friss csókja az arcába nedvesedett. Megtántorodott és sietve tett előre néhány lépést. A botjával belekanyaritott a levegőbe és dörgedelmes hangján beleénekelt az árkádsor csendjébe. 79