Sziklay Ferenc (szerk.): Kazinczy Évkönyv 1898-1928 (Košice. Kazinczy, [1928])
Darkó István: A dallás
— Hát mikor az angyalbőrből hazakerültem, nem megmutattam-e, hogy ki vagyok? Ki szerette el a tanitó elől Kovács Zsuzsit? Megkérdezheted Farkas Pista bácsit is, hogy mért nem lett az ővé Simon Julis? Ki járt minden éjjel kizárólagosan csak az ollyan lyányok kertjük alá, akik nappal a legrátartóbbak voltak?! Kit szeretett Botos Rózsi... és kinek nem kellett sokáig?! Andris sértett hangon szakitotta félbe az öreget: — Az édesanyám? Mit beszél? — Semmit no! De tudod, az igazságot, ha már igazán az, akkor mindig meg lehet mondani! Tudod, én már csak olyan voltam világéletemben, akinek minden hétre más kellett... Ilyen volt a természetem, tudod! A múltkor Árpás Ferenc kislánya, appedig jó, ha van tizenöt éves, azt mondotta, hogy ő bizony Andris bácsihoz még most is szívesen eljönne. Hát tudod, este aztán megmarkoltam őt a ház előtt, tudod, minek mondanám, ha igaz nem lett volna, de ugy nyögött a kezembe, de ugy, tudod, mint egy párjáratalált kisgalamb. Hát tudod, igy van! A vonaton egy formás asszonyka ült mellettem, ha beszélni tudtam volna vele, még szorosabbra került volna hozzám... Igyis ipp eléggé dörzsölődött. Hát tudod ezt csak azért mondom!... Mit gondolsz te rólam, te koszos?! Rácsapott az asztalra. Elkomolyodva, jelentősen és nyomatékosan szólt egy kis idő múlva; — Daliás késztet! Andris megszeppent: — Ugye mondtam, hogy ne igyék annyit, édesapám? — Ne butáskodj kölyök!... No ne zavard az egyszeri kedvemet, Andriskám! Daliás késztet... Rászántam a háromszázat, de jól tettem, igaz-e, te koszos? Lehajtotta a fejét. Andris odahuzta a széket hozzá s egyetlen bajnak a világon azt kezdte tartani, hogy jó szüléje beszeszelt kissé. Az öregebbik Andris legényesen kapta föl a vállát. Durcás szájjal vészesen ismételte: — Daliás késztet! 78