Sziklay Ferenc (szerk.): Kazinczy Évkönyv 1898-1928 (Košice. Kazinczy, [1928])

Jankovics Marcell: A féllábu ember

szaggatott gyémántéles vonal, — az istenklsértők utja, — az „Arrête Macdonald." A földön újra körüljárt az erő, — az élet, — a fiatalság... Macdonald botjára támaszkodott és nehezen húzta maga után acéllábát. Gyöngéden behekarolt Jane karjába. — Jane, támogasson. Segitse a szegény rokkantat. Igy sokkal könnyebben megy. —. Csak támaszkodjék, Percy. Biztosan állok, mint akár a szálas Anthamatten, ki ott fent, az Arrête Macdonald szellemútján kisérte... A férfi lassan baljára akasztotta görbe botját és ugyanezzel a kezével végigsimított homlokán, mintha kóbor gondolatot akarna elűzni, — végigsimított szemein, mintha régi látomásokat akarna eltörölni. — Köszönöm. Érzem, hogy támaszkodhatom. Az asszony szemébe nézett. — Jane, emlékszik, tizennégy esztendővel ezelőtt mit mondtam ugyanezen a helyen, mikor onnan visszatértem? Könnyedén legyintett a Weisshorn felé. A fiatal asszony meleg szemekkel kérdezett. — Emlékezzék. Azt mondtam, mikor kalandos utam felől faggatott, — azt mondtam, a veszély maradjon az én titkom. Nem akartam többet a Weisshorn-ról mesélni, mert nem kellett volna engem megértenie, — nem kellett volna megértenie szerelmes rajongásomat azokért a hideg jéghegyekért... Akkor azt mondtam: a Weisshorn uj utja volt utolsó ilyen vad vándorlásom... — Istenem — igazán az utolsó lett. — Az asszony végigmérte a daliás férfit, a féllábut — és piruló orcájára egy meleg könnye szivárgott. A férfi észrevette. Elmosolyodott és botjával rácsapott arra a lábra. Csörrent, mint az acél. — Ah — nem ezért volt az utolsó. Csak azért, mert másnap az akkori kis Jane-nek gyónni akartam. Annyit, hogy szeretem. De másnap közbe üzent Kitchener... Mentem Belgiumba. 63