Sziklay Ferenc (szerk.): Kazinczy Évkönyv 1898-1928 (Košice. Kazinczy, [1928])

Jankovics Marcell: A féllábu ember

korong a mozdulatlan ködben. Mintha a nap is megöregedett volna... Kiegyenesedett, mint a Trinity-kapujának oldalbástyája. Acéllábát maga után vonszolva odatopogott az íróasztalhoz és dörmögött: — A hegyek nyári glóriában várnak ... Nem igazság a mathezis sem. Csak egy igazság van, a nap, a teljesteli nap, mert ez maga az élet... És vár Albutt és családja... Vár Jane! Egy igazság van: az asszony, mert ő elhiteti az emberei az életet! Megrázta a fejét. Tétovázott. Azután szép álló betűivel papirra vetette: „Sir Albutt, Riederfurka. Szombaton érkezem. Macdonald." Csöngetett. — James, vidd ezt a táviratot. Vidd, mielőtt mást gondolok. * A keskeny ösvényen, mely a Riederhorn sziklás fejét fonta körül, ketten ballagtak, ök ketten. A viruló fiatal özvegy, Jane, — az asszony, ki termetben, lélekben megmaradt leánynak. Arcáról a két rózsát nem szárította el sem a szerelem perzselő heve, — sem a háborús nagy halálnak fagyos lehellete. Ez a két rózsa nem fakult el, szirma nem ráncosodott meg, mert fölöttük csillogott a lélek két kis napja, a két szép szem, — és ez a két kis nap azt sugarazta: élni akarok. Mintha férje ura csak — otthon volna és nem valahol Flandriában, a a zsarátnok hamva alatt. Mellette bicegett botjára támaszkodva Macdonald, — a féllábú, a fiatal szemű, az őszülő Macdonald. Még nyíltak julius utolsó alpesi virágai. Sárga aneinonák bukkantak ki a sötét mohapárnák közül. A levegő tele volt valamivel, a mi remegett és remegett. Szinte fogni lehetett volna csillogását és látni illatát. Messze szemben karcsún tornyosodott az ezüstbrokátból és aranyfátylakból feszitett ékszerű sátor, a Weisshorn. A mennyég mélységesen kék bársonyába belenyomult a 62