Sziklay Ferenc (szerk.): Kazinczy Évkönyv 1898-1928 (Košice. Kazinczy, [1928])

Jankovics Marcell: A féllábu ember

A leány könyökével kicsit meglökte a fiút— Már megint ilyet mond. Csitt! Én tudni akarom, hogy volt. Értsen meg — érteni akarom, Percy! Percy is elérzékenyült. Suttogva szőtte tovább: — Nem, Jane. Nem lehet. Ezt csak magamnak éltem. Az életben vannak fenséges vagy édes élmények, melyeket az ember átél egyszer — talán ínég egyszer — többször is, de nem beszél róluk. Ugy-e, kis leány, megért? Ez több, mintha mindent el tudnék mondani. Ezt megérteni is több, mintha áradozva tudnám tapasztalataimat elmesélni és szavaimra szintén rajongani kezdene az én rajongásomért.. • — Ugy-e, azt akarja, Percy, hogy a veszedelem is az ön titka maradjon. Takarni akarja a borzalmakat, melyeknek szemébe nézett ott a magasban. —• Igaza van, kis Jane. A veszély maradjon az én titkom. Igaza van, azoknak a hegyeknek kőből van a szivük. Nem ismernek kegyelmet. Ott győzni kell — vagy nincs irgalom. De nem ezért hallgatok. Jane látta hű pajtása arcélét. Látta, hogyan komolyodik el, hogyan vet egy pillantást a magas égre és azután egy végtelen meleg, simogató tekintetet ő reá. ö is visszanézte. Ajkai kissé kinyíltak, de hallgatott. Csak reszkető kezét tette a férfi izmos karjára. Megálltak a Rhőne-völgye fölé kiszökellő szikla peremén. Alant villogtak a szétszórt kis faluk és tanyák lámpái. Hosszan füttyentett a Simplon-express és dübörgését hirtelen elnyelte az alagút. Köröskörül a csillagos boltozaton ragyogtak a hóhegyek, mint a világot elárasztani akaró tengernek hirtelen megfagyott habjai. Percy fájdalmasan s mégis édes szóval halkan búgta: — Nem beszélek a Weisshornról, mert már nem kell engemet megérteni — legalább nem megérteni hóvilágomban. Ez volt utolsó hegyi vándorlásom. Szótlanul álltak egjanás mellett, belerajzolva az ezüstös levegőbe. A fiu kereste a szavakat, mint a kincskereső az aranyszemeket, az aranyszálakat a végtelen törmelék57