Sziklay Ferenc (szerk.): Kazinczy Évkönyv 1898-1928 (Košice. Kazinczy, [1928])

Jankovics Marcell: A féllábu ember

a karcsú mustang újonnan patkolt patáit a prairien. Fürgén mozgott és mégis minden mozdulatán látszott, hogy átélt valamit, hogy minden izma még bizsereg. Jégcsákányát mereven szorongatta hóna alatt, mintha szeretné és nem tudna megválni ettől az acéllelkü jóbaíáttól. Másik szabad kezével végig-végigsimitott bronzvörösre perzselt ábrázatán és kócos barna fürtéin. Szeme nevetett. Hirtelen lehajolt. Nagy csomót markolt föl az alpesi rózsákból és a két leányra dobta. — Ejnye, azok a rózsaszinü felhők hullanak ránk! Kiáltotta Marjorie — és fius bukfencet vetett a gyöpről a kis ösvényre és bátyja előtt talpra ugrott. — Cherio, Percy. Hurráh! Arcodon látom, hogy sikerült az uj „arrête Macdonald." Csakhogy már itt vagy. Jane épen most prédikált szenvedélyed ellen, mintha legalább is őrnagy volna a Salvation Army-ban... Percy rávetette ragyogó szemeit Jane sudár alakjára. Heves mozdulattal leszúrta jégcsákányát a nedves mohapárnába. Mindkét kezét Jane felé nyújtotta, gyerekesen félrebiccentette borzas fejét és ismételgette: — Jane, legyünk jóbarátok! — igen, jóbarátok! A leány megállt pár lépésre a hórihorgas fiu előtt, kinek alakját körülfolyták a Weisshorn fölött lehanyatló nap utolsó sugarai. Kicsit lehorgasztotta hamvas-szöszke fejét és elbiggyesztette ajkait: —• Percy, Percy, te csak azokat a nagy hegyeket szereted... Csak azokat a nagy hegyeket... Azután előre szökelt és egyik oldalt ő, a másik oldalt Marjorie belekaroltak a nagy fiu izmos karjaiba és cipelték a vadvirágos gyöpön feleié, hogy alig tudott velük lépést tartani. — Most mi vezetünk, nem az a két emeletes Anthamatten! —• a vezetőiv. Sir Albutt pompás hegyi villájában hármat szólt a gong és a hegyi alkonyatba kicsengő mély hangjával hivta a vendégeket az esti ebédre. Mind eltűntek. A barna sziklák és feketéllő fenyőszálak között elhagyatva világított a derengő ösvény.