Sziklay Ferenc (szerk.): Kazinczy Évkönyv 1898-1928 (Košice. Kazinczy, [1928])

Juhász Árpád: A lázadó megérkezik

JUHÁSZ ÁRPAD: A LÁZADÓ MEGÉRKEZIK (Regényrészlet) Már mindent megkísérelt, az unalom mégis ugy meredt rá a vonat ablaküvegéből, mint egy csúnya öregasszony borzas feje, amely néha odakoppant homlokával az ablaküveghez. Ilyenkor riadtan kapta el magát s a szemeivel pillanatokra félve kapaszkodott bele az elfutó telefonpóznákba. Kint zöld lehelletet párázott a koratavaszi föld. Rügyek pattantak himes szirmokba, a vasúti őrházak uj sárga ruhákba bújtak s a mezők füve millió zöld szallagba szaladt szét. Nem is emlékezett rá, mióta ül a vonaton. Ült, ült. mint egy béna kar fekszik tudatlanul a beteg mellett, a "béna kar már nem is érzi a fekvést, az ember agyveleje csak a kerekek egyenletes, örök ütemét érzi fel, nincs semmi más, az agyvelőben egyetlen hang se torpan, csak a kerekek egyenletes üteme. Lehunyta a szemét. Kinyitotta a szemét. Fölállt és visszaült és ismét, fölállt és újra leült. Ult, ült, ült. Mióta? Ki emlékszik vissza az élet minden eliramlott percére? Egy vagy két nap homokcseppje gyorsan siklik le a mulandóság peremén. És ki emlékszik rá, hogy honnan jött? Honnan indult el? Merre vette útját? Az ember téved és az erdő sötét. A messziből fakadó gondolatok lámpáit elnyeli a végtelen, mert a végtelen a világ legnagyobb torkú bálnája, amelyből Jónás se tudott kikerülni. Idő és tér temetője. A végtelen nem ür. A végtelen ur, a világ ura, az élet halála és a halál élete. A történések apró fekete pontok benne, meg vesszők, felkiáltójelek és kérdőjelek. Az ember? Az Én érzi a saját tragédiáját, az idő és a tér változatlan marad. J 36