Sziklay Ferenc (szerk.): Kazinczy Évkönyv 1898-1928 (Košice. Kazinczy, [1928])

Sándor Imre: Tempó

és a nő is igyekezett alárendelni magát. Elfogadta a férfi praktikus tanácsait, minden kis dolgában kikérte véleményét, nem mondott ellent, azt tette, amit a férfi jónak látott- Közben pedig ugy érezte magát, mint az iskoláslány a tanítójával szemben, akinek szótlanul engedelmeskedik, akitől elfogadja az élet komoly tudományát, de igazi lelkét, játékos érzéseit gondosan rejtegeti előle. — Vasárnap délután futballmeccsre megyünk — mondta a férfi nyugodtan, mint aki nem vár ellentmondást. — Ez az egyetlen dolog, amit szeretek. Anna gyenge ellenvetéssel próbálkozott: — Talán menjen egyedül, engem nem érdekel. Nem is értek hozzá. — Dehogy is nem érdekli! Éppen azt akarom, hogy értsen hozzá. A lány elfojtotta a gúnyos kis mosolyt, amely kikívánkozott a szája szélére. — Ha jónak látja... ... Nagy küzdelmek árán jutottak a pályára. A vil lamosok zsúfolva voltak, a főkönyvelő autót akart venni, hogy nagyobb kedvet szerezzen a menyasszonyának, de autót sem lehetett kapni. Nagynehezen fölkapaszkodtak egy villamosra és a tömeg szorongatásában, lökdösődésében, lelkes, lármás zür-zavarában utaztak majdnem egy óra hosszat. Végre ott voltak a számozott helyeken, de ott sem volt nyugtuk. Hosszú deszkapadon ültek, a helyek nem voltak elválasztva, az izgatott emberek nem respektálták a számozást, lökdöstek őket jobbról-balról, keresztülhajoltak fölöttük, átbeszéltek rajtuk, tippeltek, fogadkoztak, ugratták egymást. Öklök zászlók, kalapok emelkedtek a levegőben. A zsúfolt tribünökön köröskörül hullámzott a tömeg, szabálytalan ide-oda hullámzással, az aránylag halk nyüzsgésből hangos rivalgás zúgott fel egyik vagy másik oldalon, ha valamelyik csapat dressze, vagy a biró megjelent a pályán. Annának az volt az érzése, hogy a régi római arénák élete ujult fel. Kicsit értetlenül, megdöbbenve nézete 130