Jelenlét. Csehszlovákiai magyar költészet (Bratislava. Madách, 1979)

Bábi Tibor - Sic itur ad astra

II Sic itur ad astra. Szinte hallom latintanárunk öblös hangját. Pajzán tavaszi napsugár incselkedik velem, s a régen holt nyelv itt sziszeg, gurgulázik béna nyelvemen. Sic itur .. . ó, mondd, merre a csillagok? Vén ostoba! Én indultam el feléjük, és más jut el oda . . . Anyám, te láttál, hogy görnyedtem a rossz lámpavilágnál sötétes, kis szobánkban a könyv felett, míg künn a fehér fagy, tél ropogott, s üvöltő, gonosz éj nyargalta a szárnyas, vad szeleket; mi űzte, mondd, a vézna kamaszt, hogy falja hajnalokig a sivár bölcseket? Láttál te is, asszonyom, láttad a meglett férfit a sápadt villanyláng alatt, töprengő homloka ki nem simult, hasztalan virradt rá a nap. Gondja a világ gondja, úgy tört a csillagokra. Vérét sivatag homokja itta fel, a szíve elkopott. Anyám, asszonyom, be messze vannak a csillagok! . . . III Lehevertünk a nyári rétre az alkonyi ég alá. Hallom, hogy sercen a fű, bogár pattan, kicsi szúnyog zümmög, selymesen, lágyan érinti arcom a szél tenyere; derekad alá nyúlok s érzem, hogy zsong által a vér lüktető, szűk ereinken. A Föld hűs öle ringat, repít 146