Jelenlét. Csehszlovákiai magyar költészet (Bratislava. Madách, 1979)

Bábi Tibor - Sic itur ad astra

Me a sötét űrben egy láthatatlan Nap körül, s míg a moccanatlan nyugalom álmába révülünk, minden kis porcikánk érzi önnön testünk súlyát. Ó, láthatatlan köldökzsinórral fűzött magához e bolygó! Por vagyunk porából, s érzéketlen, szunnyadó némasága öt érzékünkben eszmél: fülünk két dobhártyáján dübörög, szemünkkel issza a fényt, táguló orrcimpánkkal szívja be önnön vad illatát, bőrünkkel tapintja érdes bőrét, a hőt s levegőt, a forrásvizek, óborok ízeit, zamatát ízlelgeti piros ínyünkön, és szerelmünkben, ösztöneinkben fáradt heve lobban. Érzed-e? Fél a Föld, kihűl egyszer, azért adta szívünknek a lángot, a sötét félelmet, rettegést, a piros, vad nyugtalanságot, s a vonzáson túl azért taszít, azért szítja képzeletünk, hogy fejtsük meg a kozmosz elképzelhetetlen titkait, hogy bennünk és fiainkban új életre, öntudatra kelve más térben és más időben megint csak önmagát ünnepelje. Sercenj, fű, pattanj, bogár, zümmögj, kicsi szúnyog, selymes, lágy szél, simogasd arcunk, lobogj bennünk, láthatatlan láng, ó, szerelem! S jer, asszonyom: tenyereden új városok, bolygók, az egész jövendő, mint e pici szentjánosbogár, mely a langyos esti szélbe röppen. Szállj, zöld fényű, parányi csillag, álmunk, az elforgó égitestek árnyékában ballagunk alattad, s könnyed, biztos lépteink nyoma, bár láthatatlan, itt marad utánunk. IV Csak ez a fáradtság ne lenne, a meggyötörtek és legyőzöttek fáradtsága. Ezerévek terhe a vállán : ó, hát így megy el, ilyen vigasztalan, ilyen reménytelen a kivénült gyalogos?! Obsitján pecsét s fukar elismerés, ballag egy elhagyott dűlőúton valami megálmodott ház vagy tanya felé, s egyre gyakrabban tart pihenőt. 149