Jelenlét. Csehszlovákiai magyar költészet (Bratislava. Madách, 1979)

Előszó helyett. Költészet és korszerűség

Ä re lépő nemzedékeket. Hagyomány és újítás labirintusában azonban csak az egyes alkotók költői fejlődésének az elemzése igazíthat el bennünket. S mivel az összeállítás - megítélésünk szerint - lényegében képet ad az egyéni fejlődésről is, ezzel lehetőséget ad az egyes költők munkássága összehasonlítására, emberi és művészi világuk tartalmi és formai jellemjegyeinek minősítésére is. Az ifjabb nemzedék esetében az a szándék vezérelt bennünket, hogy a kezdeti, sok mindenben vitatható zsengék helyett elsősorban azoknak a verseknek adjunk helyet, amelyek nem csupán alkotóik tehetségéről vallanak, hanem egyben bizonyítékai is egy tisztultabb látásmódnak, a népben, nemzetben, társadalomban való gondolkodásnak s közéletiségnek egyaránt. A válogatást meghatározó lehető legteljesebb tárgyilagosságra törekvés sem zárja ki természetesen az egyéni látásmód - a szubjektivizmus - megnyilvánulását. Enélkül egyetlen válogatás vagy antológia sem képzelhető el. S ez kétségtelenül módot adhat vitára, véleménykülönbségre, feltehetően azonban anélkül, hogy az esetleges véleménykülönbségek a költészetünkről nyújtott valós kép szempontjait alapjaiban megingathatnák. Kezdetben volt (van és lesz) a líra. A csehszlovákiai magyarság 60 éves történelmében a líra az irodalom elsőszülöttje volt. S ez maradt a társadalmi felszabadulást jelentő 1945, illetve 1948 emberséget és egyenjogúságot adó Jégtörő Februárja után is. 1948 februárját követően - a jogfosztottság, a hallgatás és némaság évei után a munkáshatalom helyreállította a csehszlovákiai magyarság jogait, s hatályon kívül helyezte a kollektív bűnhődés tarthatatlan vádjait. Az Új Szó első száma, 1948. december 15-én a csehszlovákiai magyarság legsúlyosabb korszaka után tett pontot. A hontalanság, a némaság, kiszolgáltatottság, az anyanyelvi szó tilalma után. A kíméletlen megpróbáltatások egymondatnyi összegezése ezzel a megállapítással zárult: „A csehszlovákiai magyar dolgozók egyenrangú polgárai ennek a köztársaságnak . . ." Ez a tény százezrek számára jeletlen megpróbáltatások egymondatnyi összegezése ezzel a megállajövőbe vetett bizalmat is jelentette. A harmadvirágzás évtizedeit a lap hasábjain Fábry Zoltán nyitja meg . . . „Behozhatatlan hátránnyal, de le nem becsülhető előnnyel indulunk: tiszták maradtunk, emberek maradtunk. Némák voltunk, és embertelen hang nem hagyta el szánkat..." - írja, majd így szólítja a megbékélést: „A sértődöttség, bosszú és türelmetlenség elvakító szenvedélyét mi elemésztettük magunkban: ennyi az előnyünk, és ezt meg kell tartanunk, ez kincsünk, zálogunk és menlevelünk: mi voltunk és vagyunk a vox humana népe! . . ." Mondanunk sem kell, súlyos örökséggel kezdtünk, hiszen Fábryn kívül mindössze Egri Viktor, Szabó Béla s a munkásköltőként induló Csontos Vilmos jelentették a folytonosságot az első köztársaság irodalmával. Ezzel is magyarázható, hogy a múzsák még jó ideig 10