Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság
Ifjúságból elégtelen
amit addig soha. Életre keltek beranem atavisztikus hajlamok, megnyíltak előttem a végtelenség határai, egyelőre ingajáratba kényszerülve iskolám és otthonom között, és táplálták illúziómat a mozgásszabadság lényege felől. Kedvezményes vasúti jeggyel a zsebemben autóstoppoztam haza és vissza. Nagyon szórakoztatónak bizonyult. Kellemes ismeretségekre lehetett szert tenni, az ember idővel szebbnél szebb kocsikban válogatott. Eleinte azt hittem, hogy Ildikó gazdag, mert gyakran érkezett az iskola elé hófehér Cadillacon. Ügy magyarázta, hogy a bécsi bácsikája kocsikáztatja, aki gyakran jön látogatóba, mert örökbe akarja őt fogadni, de az anyukája egyelőre nem egyezik bele, mivel ő — mármint Ildikó — az egyetlen emlék dicsőségben elhunyt partizán apukája után. Követendő példának tűztem ki magam elé Ildikót, különösen amikor észrevettem, hogy a kapcsolatot apámék sem ellenzik. Amikor először vittem magammal a cukrászdába (ahol minden második vasárnap találkozóm volt apámmal zsebpénzügyben), megmondtam, hogy Ildikó kinek az árvája, apám csak annyit mondott: Ejha!, és rögtön megfhívta. „Látogasson meg minket, kedves ... a feleségem örülni fog, ha megismeri." De mennyire, gondoltam, ám nem szóltam, mert nem kívántam elrontani a kölcsönösen jó benyomásokat. Pali bácsi pedig, amikor megismerte Ildikót, írt rögtön a lapjába egy „színeset" „halott hőseinkről", akik gyermekeikben tovább élnek... Ök a haza árvái... és majdan egyszer továbbviszik a lobogót, ami dicső atyjuk kezéből idő előtt 'kihullt. Mire anyám, hogy Ildikó egyáltalában nem úgy fest, mint valami zászlóhordozó. Pali bácsi persze felháborodott. Mit akarsz tőle?, kiabálta. Neked senki sem tetszik, aki harmincon alul van, és keményebb a combja, mint a tied... Ez elég ízléstelen megjegyzés volt, anyámnak is rosszul esett, különösen, hogy Pali bácsi épp a derekamon tartotta a kezét. Ezek után — természetesen — nem vittem többet barátnőmet anyámékhoz. Inkább én jártam hozzájuk. Nagyon 84