Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Ifjúságból elégtelen

Drága Zsófi nagyi! Azt hitte, hogy én azért, hogy csak azért... Nem tudta, hogy mindenért... mindenért együttvéve ... A pedellus néni rábeszélésére elmentem tegnap a moziba. Nagyon szép filmet játszottak, arról szólt, hogy egy ócska szicíliai faluba kineveztek egy fiatal bírót. A faluban bűnszövetkezet garázdálkodik, és az emberélet sem drága. Mindegyik előd megfutamodott már onnan, mert a környék nagygazdái visszaélnek hatalmukkal, és kiuzsorázzák a népet. Az ifjú bíró helytáll, bár ez szerelmébe, sőt majdnem az életébe kerül. Az egésznek olyan szociális kicsengése volt, de az ember gondolkodni kényszerült, nekem is eszembe jutott, hogy valami hősi tettet kéne végrehajtanom. Csakhogy én nem tudok itt semmiféle bűnszövetkezetről, de esetleg megkérdezhetem a pedellus nénit. Bár hát vannak itt azonkívül is hibák. Például a falu főutcáján nem ég egyetlen villanylámpa sem. Mély és sötét volt a hazafelé vezető út, szinte féltem nekivágni. Valaki megszólalt a hátam mögött. — Elkísérjem? Az az ember volt, aki bent járt nálam a részeges Kovács miatt. — Miért nem égnek itt a lámpák? — kérdeztem. — Mert a srácok leparittyázzák a villanykörtéket. — Oda kellene hatni... — mondtam. Nevetett. Kellemes baritonja volt. — Az jó lenne — válaszolta, és elindultunk. Útközben elmesélte, hogy a városból jön, bevitte a feleségét a kórházba, mert kisbabát vár, ő pedig eltöltötte az időt, lekésett a buszról, s ezért a gyorsvonattal érkezett. Az pedig nem áll meg a falunál, hát pár kilométert gyalogolt. — Oda kellene hatni — mondtam —, hogy megálljon a gyorsvonat. Megint nevetett. Jóízűen, szívből, s azt mondta: — Illik 79