Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Ifjúságból elégtelen

magának, amikor azt mondja, oda kellene hatni. Nos hát! Hasson oda! Én is nevettem, mert apám szavaira ismertem. „Oda kellene hatni, hogy a házbizalmi betartsa az előírásokat", „Oda kellene hatni, hogy a gyerekek szervezetéibe kellő mennyiségű vitamin kerüljön", „Oda kellene hatni, hogy ez a lány jó útra térjen". Megkérdezte, hogyan érzem magam a falujukban. Mondtam, hogy még nem tudom, mert még nem vagyok „itthon". Azt válaszolta: — Oda kellene hatni, hogy jól érezze magát! Mikor elbúcsúztunk az iskola előtt, lopva utána néztem, bár nem sokat láttam, mert ott sem égtek a villanylámpák. De annyit azért mégis, hogy olyan, mint Iván, amikor falusi hősöket játszik. Én eddig azt hittem, hogy ilyen szerepek csupán színpadon léteznek. Űgy látszik, az élet is plagizál néha. Hűvös lehel etű szeptemberi hajnalon indultam el, hogy új életet kezdjek. Apám elintézte, felvettek a pedagógiai fakultásra, ezáltal sok probléma megoldódott. Elsősorban a lakáskérdés, miután fakultás csak a szomszéd városban volt, és internátus is tartozott hozzá. Biztonságban volt végre Natasa erkölcse, és anyám sem kényszerült újszülött öcsém bölcsőjét helyszűke miatt kirakni a városi parkba. Családomtól a szokott lelki fröccsök kíséretében könnyen ment a válás. Apám ismét elmondta: — Ez az utolsó alkalom! Anna mama végigmért tekintetével és megkérdezte: — Szóval elmégy? Mari nagyi Isten áldását kérte utamra, anyám pedig bekapcsolta a „hosszú hullámot". — Először leszel távol a szülői háztól. Remélem, ez jó iskola lesz számodra. Megtanulod végre értékelni az áldozatot, amit érted hoznak. Önállóságra teszel szert, és a magad bőrén tapasztalod stb., stb., stb. 80