Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Ifjúságból elégtelen

— Emlék Angliából — mondta. — Örülök, hogy még ott is gondoltál rám — válaszoltam. Azután sokáig nem szóltunk semmit, csak néztük egymást, végül, amikor már nem lelhetett kibírni a csendet, megszólalt: — Szép kis kásába keveredtünk, kislány...— és magához vont. Ettől feloldódott bennem a görcs. Hellyel kínáltam. Leültünk, elmondtam mindent. Ott kezdtem el, amikor elájultam, és anyám orvoshoz vitt. Nem mondtam meg, hogy tőle vagyok úgy, mégis 'kitudódott, mert láttak engem a balkonon meg az a képeslap is megjött ..." — Nagyon Örültem a lapodnak, Iván — mondtam alázatosan. Aztán megvert az apám, egyébként 'bizonyára felkeresi őt, legyen rá elkészülve, de én nem tehetek semmiről. — Mit akar tőlem? Vállat vontam. — Kár, nagy kár, hogy nem voltam itthon. Sok mindent megtakaríthattam volna neked... és magamnak is. Elvittelek volna orvoshoz, és meg se vertelek volna. Rácsodálkoztam. — Hogyan, te is azt mondtad volna, hogy menjek orvoshoz? — Minden épeszű ember ezt mondja ilyenkor. Vagy mit gondoltál? Engedem, hogy a világra hozd? Nem tudom, mit gondoltam. Tulajdonképpen nem is gondoltam semmit. Vagy mégis!... Büszke voltam. — Olyan szép volt, Iván... Olyan nagyon, nagyon szép... Megsajnált, arcomat két keze közé fogta, kényszerített, hogy könnyeimen keresztül is lássam őt. Csakis őt lássam! — Mit képzeltél? Hogy gyereket szülsz? Hiszen gyermek vagy még magad is ... — A szenvedésre nem vagyok gyerek? A szórakozásra nem vagyok (gyerek? Hogy meggyilkoljanak bennem egy életet, ahhoz már eléggé felnőttem! — Butaságokat beszélsz, Boriska! 71