Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Ifjúságból elégtelen

— Lehet, hogy nem értek hozzá, lehet, hogy felnőtté válni valóban csakis azt jelenti, hogy sok-sok esztendő felsorakozik az ember mögött, hogy sok tapasztalat egymás tetejébe rakódik, én mégis azt hittem eddig, hogy felnőtté válni több ennél. Hogy felnőni annyi, mint az élet kegyetlenségeit magunk mögött hagyni, kicsit bölccsé válni. Ezt hittem, Iván .. . — Úgysem hisznek a fiatalok az öregeknek, Boriska.. . — Én hinnék nekik, ha mások lennének. Az én szüleim például minden bajomat arra használják fel, hogy borsot törjenek egymás orra alá, mert az útjukban vagyok. — Honnan veszed ezeket a gondolatokat? Meséltem volna neki, hogy amióta belépett az életembe, mindig ilyenek jutnak az eszembe, hogy amióta szeretem, azóta mindennek egészen imás értelme van! És minden csekélység jelentőséget nyer. Azóta a hulló hópihe nemcsak vizes és hideg, hanem sok-sok apró csillag, hogy a szálló felhő olyan formájú, mint egy madár, és a szerelem... A szerelemről is olyan sok minden jut az eszembe ... Mondtam volna el? Talán el is mondom, ha az a bizonyos gombóc a torkomban ... Beszélt ő helyettem. Belátja, mondta, hogy nagyot vétett ellenem, de higgyem el, több vagyok számára futó kalandnál, éppen ezért jobb, ha befejezzük. Neki is fáj, de az én érdekemben történik. Még olyan fiatal vagyok, boldog is lehetek, önzés lenne részéről alkonyuló életéhez láncolnia az én ragyogó fiatalságomat. Idővel ez úgyis megbosszulná magát. Azonkívül... Azonkívül én is tudom, mit jelent apa nélkül felnőni. Gondoljak a gyerekeire. Nem kívánhatom nekik a magam sorsát. Ráadásul a kisebbik fia beteg, a felesége majd belehalt, amikor a világra hozta. Iván szeme fényesen csillogott. Ekkor már tudtam, hogy ő akkor sír valódi könnyeket, amikor akar. Túlestem rajta. Apám megint kitett magáért. Nem volt előszobázás, millió kérdési—felelet, simán kinyílt előttem minden ajtó. 72