Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Ifjúságból elégtelen

— Beszélek vele. Feleségül vesz ... Ránéztem. — Az istenért, csak nem nős? Tekintetemből kiolvasta a választ. — Még ez is! De hát kicsoda az illető? Konokságom láttán taktikát változtatott. Fenyegetőzött, becsmérelt, hisztizett! Aztán Pali bácsi keblén kisírta magát. Pali bácsi nem szólt semmit, de a tekintetéből kiolvastam, holtáig szánja, amiért ebből a buliból kimaradt. — Nos, jól van — döntött végül anyám. — Beszélni fogok apáddal. Végre is ... rájuk voltál bízva. Felkaptam a fejem. Erre nem gondoltam. Egyszerre felnagyult az egész baleset, szerencsétlenséggé változott. Anyám végre is mit vethet a szememre? Volt Józsi bácsi, volt Sanyi bácsi. .. Pali bácsi szerencsére megmaradt. De apámnál ilyesmiről nem lehet szó! Igaz! Ott meg „személyzetis" van meg a „múltam", a „nevem", a „beosztásom" ... Legalább Ivánnal beszélhettem volna. Ő megmondaná, mi a teendő. Ö imádja a gyerekéket. A szőke asszony mellett is a gyerekek miatt tart ki. Nahát, legfeljebb magunkhoz vesszük azokat is. Jó mostohájuk leszek, nem leszek nylonkarvaly. Kibírtam! Pedig nehéz volt! Apám pofozni kezdett. Addig soha nem ütött meg. Egészen kikelt magából. Sohasem láttam ilyennek. Anyám a testével védelmezett. Mert jelen volt. Eljött apámékhoz, hogy leszámoljon. Végre egyszer ő ült a nyeregben! — Saját magadat pofozd — kiabálta apámnak —, amiért elhagytad! — Te ott maradtál! — A gyereknek apa is kell. Anna mama egyre csepegtette az olajat a tűzre. — Tudtam, hogy nem lesz jó vége... Tudtam, hogy szerencsétlenség költözik véle a házba. Apám megkérdezte tőlem, tudom-e, miért üt agyon. 68