Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Ifjúságból elégtelen

Anyám válaszolt 'helyettem: — Azért ütnek agyon, lányom, mert kis korodban elhagytak, mint egy kalapot. — Nem azon múlott. .. — Azon múlt, hogy elhoztad ide, ahol epét etetnek vele, ahol egy éjszakát sem bírt 'ki ... — Mit lehet tenni, ha az anyjától olyan szaladós vért örökölt! —• Ez persze a nylonkarvaly megjegyzése volt. Mire anyám: —• Megesett már ilyesmi ebben a családban! — Anyám apámra célzott, de Zsófi nagyit találta el. Nem kellett volna ezt mondania. Zsófi nagyi igazán semmiről se tehet. Apám is felhördült: — Hallgassatok! Nem használtok vele senkinek sem, ha egymásnak estek. Régi bűnöket hánytorgattok fel, miközben ez itt röhög magában! Nem is röhögtem! Nagyon is úgy álltam előttük, mintha megfeszítésemre készülődnék. Könnyem se hullott, pedig milyen könnyen kicsordult máskor. — Elmegyek ahhoz a gazemberhez, és beszélek vele. Felvilágosítom arról, milyen következményekkel jár, ha valaki megront egy fiatal lányt. Megijedtem, hogy beváltja a szavát. Jaj, inkább a föld nyíljon meg alattam! — Nem ő rontott meg — hazudtam. — Nem rontott meg senki. Én már régen nem vagyok gyerek! Apám újra nékem esett: •— Nem ő rontott meg? Hát akkor kicsoda? Kicsoda? ... Mondd meg azonnal, mert megöllek! Én meg csak ordítoztam: — Nem akarom, hogy elmenjetek hozzá. Nem akarom, hogy megalázzatok. Nem akarom, hogy áldozatot hozzatok értem! Apám dühösen anyámhoz fordult: — Holnap elmégy vele egy orvosihoz! — De a költségeket az a gazember viseli — volt a karvaly első gondolata. 69