Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Ifjúságból elégtelen

magam... Az ágyban, imádkozás 'helyett, sokáig az ő nevét suttogtam. Elmentem Zsófi nagyihoz, azt hittem, nála könnyebb. Nem láttam őt, amióta elhagytam a kartbolszagú mennyországot. Zsófi nagyi panaszkodott. Képtelen voltam odafigyelni. Nem voltam jelen, nem voltam élő. A legváratlanabb időpontokban a fejembe vettem, hogy Iván keres, rohanni kezdtem, köszönés nélkül, uzsgyi ki az ajtón! Értetlenül bámultak ilyenkor utánam. Természetesen nem keresett senki. A szőke asszony a téli holmikat szellőztette a balkonon. A lányok elvittek a klubba, szavaltak, vitatkoztak. Éltek ! Nem tudtam odafigyelni. Anyám új ruhákkal lepett meg. Apám megígérte, hogy karácsonykor elvisznek magukkal a hegyekbe síelni. Elfelejtettem megköszönni. És megint törtem a porcelánt. Most már a „törhetetlen" poharakat is. Naphosszat a színház körül ténferegtem. Néha egészen a portásfülkéig merészkedtem. Amikor azt hittem, hogy Iván jön, elfutottam! Lefogytam, sírtam, szédültem. Amikor meghallottam Pali bácsitól, hogy a színház külföldi vendégjátékra utazott, és ő nem „jelentkezett" — mint ígérte —, elájultam. Orvoshoz vittek. Egy szombat délután történt. Az anyám munkahelyén voltam, mindketten hallgattunk. Végül anyám megszakította a csendet: — Nem, ez nem lehet igaz. Miért? Miért ne lehetne igaz? — gondoltam. — Ez a köszönet? A hála? Jaj, de untaim a lemezt. — Én ebben a korban ... Hallgattam! Ö is. Később azt kérdezte: — Most mi lesz? Hallgattunk. 67