Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Ifjúságból elégtelen

szóval éljek — mondta ekkor nagyapó —, de ha valaki nem felel meg a hivatalának, akkor megfosztják tőle. Akár úristen az illető, akár valami más. (Csizmadialogika!) — Apa is így beszél? — Én talán nem tartozom a családihoz? Nagyszülője vagyok, vagy mi a szösz? (Hát persze!) — Anyám, szóljon már maga is egy szót, ne hagyjon ilyen magányosan. Menjetek, elegem van belőletek! A gyereket pedig nem adom! Lecsuktam a bőrönd f edelét. — Helyes! De készülj el arra, hogy visszajövünk! — Utolsó órád ütött akkor... (Ejha!) Nem én jövök ónte, hanem a törvény! (És majd az egész ház 'belezendül. Gizi nagyi elmeséli Pappnénak ... Iván is megtudja ... Nem, nem... Abból nem lesz semmi!) Kinyitottam az ajtót, ott álltam a küszöbön kezemben a nagy bőrönddel, anyám döbbenten nézett, apám is elcsodálkozott, nagyanyus nem értett semmit... — Igaza van apának — mondtam. — Tedd rendbe az életedet, anyu... — és elindultam az előszoba felé. Senki sem állta utamat. Odalent várt a csodakocsi, hátraültem nagyapához, apám a sofőr mellett foglalt helyet. Nagy felindultságában •— szerencsémre — az éjszakai „brigádozás" felől elfelejtett érdeklődni. Másodszori bevonulásom apám házába olyan volit, mint egy poros színdarab harmadik felvonása, melyben a szerző megismételi a már bevált motívumokat. Anna mama megkérdezte: — Na, mi az, visszajöttél? — és én nem mondhattam, hogy fenét jöttem vissza, ha egyszer ott álltam előtte. Nagyapa kihámozott a kabátomiból, ifjabb Jurik bedobta, hogy szia, Boris, csak mintha több tisztelet érződött volna a hangjában. (Hátha még azt is tudta volna, imi minden történt azóta, mióta ő fulladásig tömte magát ludaskásával.) 55