Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Ifjúságból elégtelen

bácsit az anyám ágyában, amikor felfedeztem, hogy a tekintetéiben felvillanó fény ugyanaz, mint amit Iván szemében láttam éjszaka. Csakhogy Ivánnál az gyönyörű volt... De Pali bácsi számomra egy idegen öregúr! Lehetetlen, hogy ő és az én anyám ... És ekkor hirtelen, nem tudom, mi okból és miért pont ekkor, tudatomból előcikázott egy másik név: Sanyi bácsi... Egy harmadik: Józsi bácsi. Aztán Feri bácsi... Arcok már nem tartoztak hozzájuk, de a nevek, a nevek mögött valamikor férfiak voltak! Férfiak! Beleharaptam a tenyerembe. Nem igaz! Nem igaz, sikoltottam befelé. Jaj, csak nem kérdezősködni, nem gondolkodni, nem tudni semmit! Délutánba hajlott az idő, mikor apám szavára felriadtam. Anyám nem volt otthon. Pali bácsi is eltűnt, csak Gizi nagyi csivitelt vékonyka madárhangján. — Nem komoly a baj. Megcsúszott és kificamította a lábát. De már rendben van. Nagyapám dörmögését is felismertem. — Ennek te beszélhetsz! Apám emelte a hangját. — Azt kérdeztem, mikor jön haza Margit! így már eljutott a szó nagyi tudatáig, és végleg kiverte az álmot a szememből. — Ha végez. — Boris hol van? — Alszik a lelkem, mivelhogy brigádozott az éjszaka. (Bum! Ezt jól megmagyarázta.) Apám is felhorkant: — Hol az istenben?! Ügy látszik, Gizi nagyi megijedt apám tekintetétől, ezért — szerencsémre — nem szolgált bővebb magyarázattal. — Mit tudom én! — csipogta. — Velem ne ordíts! Nem vagyok én süket. (Ö, a szegény.) Most jöttem meg az üdülésemből. Margit meg gürcöl. A lányka sokba kerül, adni kell a nevelésére... (Igaz! Zongoraóra, vívólecke, német nyelv.) Ő az én unokám! Nagyapja a vármegyénél volt... 49