Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Ifjúságból elégtelen

még sok gyönyörű alakítás. De azért is el lehetett neki nézni némi modortalanságot, mert én is művészi pályára •készültem, és jó lett volna megnyerni proteiktornáik... Ilyenek fordultak meg az agyamban, amikor megpillantottam, ós ez volt tulajdonképpen az oka annak is, hogy barátságosan rámosolyogtam. Ö visszamosolygott és megkérdezte: — No mi az, kislány? Kicsukták? — Igen — hebegtem zavartan, mert nem számítottam arra, hogy megszólít. — Anyuka? — kérdezte, és elővette a kulcsait. — Szolgálata van — hazudtam folyékonyan. — A kis Jurik lány! Nemde? A Boriska... Szinte elájultam, amikor kimondta a nevemet. Igazán nem reméltem, hogy tudja. Abban a pillanatban eszméltem rá, hogy nem is olyan ronda név az a Boris. Legalábbis ahogy ő artikulálta. ízlelgetni kezdtem: Boriska, Boriska..; Bo-ri-s-^ka ... Közben kinyitotta a lakását... Álltunk, álltunk egy ideig némán, mosolyogva néztük egymást, végül is azt kérdezte: — És most mi lesz? Vállat vontam. — Várok! — Hát akkor... jó éjszakát! — Jó éjszakát — válaszoltam. Ö bement. A villany kialudt. Sötétség ölelt ismét körül, sókkal mélyebb, mint azelőtt. Nekem hirtelen eszembe jutott a Rozmaring, és hogy vajon mennyit tud ő belőle, és milyen változatban tudja, amit tud. Egyszerre kellemetlenné vált ez a huligánízű kaland. Alig ébredtem tudatára, megint nyílt az ajtó, és megjelent ő a fényben, mint a színpadon, amikor pozitív hős! — Nos, kislány! Mi lesz magával? — Honnan tudjam? Zsebéből kulcscsomót szedett elő, egyenként kipróbálta a zárunkban. Tréfálkozott. — Nagymamácska azt hiszi, hogy valami betörő... 41