Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Ifjúságból elégtelen

— Nagymami nincs itthon, és különben sem hall jól.. Egy kulcs sem illett a zárba. Tanácstalanul nézett maga elé, közben megfigyeltem, hogy nem is olyan öreg, mint ahogy hittem. — Ha esetleg nem akar a sötétben egyedül.. . — De, de... akarok! — Megfázik ... Ez hülyeség volt. Júniusban fázni! — Anyukám úgyis itt lesz nemsokára. — Ahogy gondolja! Hát akkor... akkor... jó éjszakát! — Jó éjszakát... — feleltem immár másodszor. Bement. A figyelőablak üvegén tovasuhant az árnyéka. Valahol egy toronyóra elütötte az éjfélt. Sírni lett volna kedvem. Leültem a lépcsőre, térdeimre könyököltem, tenyerembe hajtottam a fejem. Ekkor... ekkor ismét nyílt az ajtó. Pasztellszínű házikabát volt rajta, fényes selyem kihajtóval, fehér inge világított. Olyan volt, mint egy isten... Nem... nem! Olyan volt, mint a ,,Nagy Szerep!" Don Juan! Tell Vilmos! Otelló... Stílustörésként hatott kezében a modern vonalú konyakos üveg és a két pohár. Ezt bizonyára ő is érezte, mert mentegetőzött: — Felmelegíti... — magyarázta. — Eredeti francia... Szereti? — Még sohasem ittam — válaszoltam. Valóban így volt. Konyakot még soha nem ittam. — Megkóstolja? Istenem, már megint ital, gondoltam, de képtelen voltam visszautasítani. Majd még gyereknek néz. Egy pohár végeredményben nem jelent semmit. Megborzongtam. Észrevette. — Na látja, már meg is fázott — mondta, és teletöltötte a poharakat. — Csak nem fél egy pohárka konyaktól? — és újra töltött. — Ez már nem egy. Ez már kettő. — Nem szokott inni? 42