Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Ifjúságból elégtelen

megszépülnek az élmények is, és csakis azt vetítik vissza, ami szép ... Az én Rozmaringbeli kalandom is rózsaszínű patinát nyer az idő visszaverődő fényében, és én esős vasárnap délutánokon fájó nosztalgiával mesélem majd az unokáimnak: Bezzeg én a ti korotokban már úgy bírtam az italt... Kiléptem az utcára, és olyan szabadnak éreztem magam, amilyennek csakis az érezheti magát, akit ettől a kincsétől egyszer már megfosztottak. Legszívesebben fél lábon ugrálva tettem volna meg a hazafelé vezető utat, még azt sem vettem észre, hogy kabátot, táskát, cigarettát apáméknál felejtettem. A villanyfényben úszó főutcán sem lassítottam, és szinte felborítottam a lányokat, akik egy irodalmi est után egy borozóba igyekeztek. Nagyon megörültek. Romola felajánlotta, hogy ha már úgyis elindultam a lejtőn, ne álljak meg félúton, tartsak velük. — Nem, nem! — tiltakoztam. — Még csak az hiányzik, hogy valamelyik lokálban beleütközzem az anyámba. — Ugyan! Az anyád szenzi tag. Legfeljebb koccint a megmenekülésedre — mondta Yvette. — De az apja menő fej ... — védte az álláspontomat Erika. — Éppen ezért csak bankettekre jár, meg fogadásra. Gyere, no! Sóhajtottam. Lényegében igazuk volt. Anyám szenzi tag, apám menő fej, ők viszont — a lányok •— bent laknak az intriben, szabadon mozoghatnak, a szülők vidéken . .. — Nem, nem — határoztam —, ti frankó haverok vagytok, valódi baráti szövetség, de sajnos, rám még vigyáznak. — Kérd ki magadnak! Nem élünk a múlt században. — Egyelőre rájuk vagyok utalva. — Na ós? Minek hoztak a világra? Kéredzkedtél talán? — Nem tudom. Már nem emlékszem pontosan. Csakhogy... végeredményben nem is olyan nagy baj, hogy világra hoztak. Én szeretek élni. — De nem elnyomatásban. Rabszolgasorban. Végy példát a gyarmati népekről! 36